Hetek óta egyetlen
költeményem a csend.
Rólad már nem lehet írni,
teljes képtelenség.
Magamat unom, a világ
sebesen rohad. Irtó dühös a föld.
Megakadásjelenségek.
Pontok, vesszők, pedig még
hol van a mondat vége
Felmutattad az embert,
hogy aztán mélyebbre rántsd.
Bungee jumping.
Ilyen a szabadesés.
A tükörben nincsen senki.
A reggel: atomvillanás.
Mindenki a maga módján szabad.
Neked is szabad. De nem velem.
Tompa tarkózsibbadás,
a kertben örökös eső,
cseperedik az idő.
Befogtam a múlt elé magam.
Tolom a jövőt.
Kétoldalt jelen.
Bocs, de nem bocsátok meg.
Életem végéig emlékezem.
Nem vagyok saját képe
a kép által teremtettnek.
A szabadság béke, a szerelem béklyó,
az igazság iga.
Majd akkor, ha lesz olyan, aki jobban
szeret, mint én magamat, de legalább
annyira szereti magát, mint engem.
A halál kezeslábasában
járkálunk fel és alá.
Ahány fűszál, annyi hulla.
Hulladékhegyek. Itt a nyár,
erős a szag, bálna gyomrában
strandpapucs.
Nem lenne egészségesebb mindent elfelejteni?
Ördögi fogócska, katatón ringlispíl.
Kirepülök, meztelen fióka.
Belebújnék anyámba, anyámból
az anyjába. Matrjoska baba.
Közöttünk a Nagy Álom Reptér,
a megpimpósodott Eszmény.
Hasonlóságaink összekülönböznek.
Papírból vannak a barátaim.
Könnyen elszakadnak, és
kipotyognak a betűik.
Hová menjek innét?
Kölcsönadtam a sapkám.
Tintám egyetlen cseppnyi vér.
Fotó: Aknay Csaba
