megint hív az ismeretlen,
pedig letiltottam a számot,
kinyomtatom magam, fekete-
fehérben, 1 példányban, full
Hádész felbontásban, és elindulok
Budapestre, az eseményre, amit
visszajelöltem. aluszürke az ég,
félig alszom a buszon, csak
nézem defókuszáltan, ahogy szalad
a szalagkorlát, csíkos nejlon-
zacskó száll a kényelmes pózban
kinyúlt kutyatetem felett, eladó
burgonya „desiré”, tudod, mi ketten
olyanok vagyunk, mint egy elipszilon,
mondjuk, a folyó szóban. végre a lomha
körforgalom után a gokartpálya,
into the welcoming arms, szól a
fülesemben, mellemben színes-
fényhulladék-lerakat, vesémben
sírkövek, vízparti telek eladó,
hirtelen képszakadás, már a
népligetnél dohányzom,
ahol kétszáz a vécé.
…
várom az éjszakait az astorián,
néhány srác levideózza, ahogyan
egyikük a kukába vizel.
and I’m hating I’m hating my eyes,
szól a fülesemben, míg levágódom
az egyik ülésre, hiányzó van?
megyek a szállásomra, az ex-
otthonomba, hajszálait kizuhanyzom
a kádból, rángatom le a dohányszagú
ruhákat, nehéz nem szeretni
mindazt, mi elérhetetlen, épp
annyira, mint szeretni azt, ami van,
jegyzetelem fel egy cetlire álmosan,
félboldogan –
fejemre húzom egyetlen tulajdonom,
a paplant, egész nap kapart
a torkom, hajnali ötkor felköhögök,
reggelre már mutálok, nem tudom
szabályozni a hangszínemet, amikor
felhív, hogy hozzon-e reggelire
régi hétvégéket, nem kérek, mondom,
hoztam magammal, mellettem
hátrahagyott, ócska laptopom kerreg,
instant kávét csinálok, az estéről
készült képeket lapozgatom,
amiken nem vagyok rajta.
Fotó: Altnőder Emese