Azt mondják, indulatból nem lehet prózát írni, hogy az isten bassza meg. Jobb a kimért, tárgyilagos papírhang, amibe az élet hálni jár. Szorongok, nincs étvágyam, megint le fogok fogyni. A testem bizonyos rosszindulattal viseltetik irántam. Ma letekertem a Dunához. Láttam egy robusztus fát, kicsavarodva. Derékba tört, karjai széttárva feküdtek a földön, viharsokk érte. Ha tehetetlen az ember, akkor előbb-utóbb ideges is lesz. Dúl-fúl, bringára pattan, hogy kereket oldjon az ég vizében, fején kapucni, fúj a szél, vacak az idő, de ő csak teker, nézi a kitekert fát, odébb egy földrekúrt rönköt. Szedem a szívgyógyszert, az orvos előírt heti három alkalom félintenzív testedzést. Sinustachycardia. Túl gyors verés. Mégis el vagyok késve, élsportot űzök a hátrányból. Ischaemiás szívbetegség.
Kitárni a tüdőmet, beszívni a kisváros főterét, a sarki turit és a kínai boltot. Silent fázisok. Nem vagyok hirtelenhaló alkat, szeretem megtervezni a dolgokat, atmoszférát teremteni, illően megteríteni az asztalt, ráhangolódni a társaságra, megfelelő zenét választani. Én is bele akarom élni magam a halálba! Időt kérek, bíró úr! Ez szívás. A nővér ritmusra dobálja pultjára a vérrel teli ampullákat, mint profi zsonglőr, engem meg elnyel a manézs. Szorítsa oda. Azt mondják, indulatból nem lehet. Higgadjak meg. Gyújtsak rá, szokjak fel, változzak el, forduljak szét. A Duna ambivalensen hömpölyög. Patológiás Q-hullám, alacsony T-hullám. Tolom a biciklit, minden kilátástalan.
Talán a végén holtágra vergődöm magammal. Lehetséges mellékhatások. Hallucináció (nem jelenlévő dolgok odaképzelése – áll a tájékoztatón, gyengébbek kedvéért). Ez megnyugtat, talán nem is szedek gyógyszert. Felmegyünk a hegyre, ugye? Tudom, hogy újra megmásszuk, ígérem, nem fulladok ki… hiszen ott vár a dobogó, a szívcsúcs, aztán az ölelésből indított lökés a szakadékba.
Horváth Eve
fotó: Hegedűs Ákos