Már majdnem egy percet kibírtam a jelenben egy levegővel, és erre tessék. Elég egy félig rossz vicc, hogy különlegesek a szemeim, és én megyek, menekülök megint, valaki más életébe. A testem ott fekszik majd mellette pár hétig, vagy néhány hónapig. Hazudnak a sejtjeim, az izmaim, miközben ezt a szar színjátékot szolgálják, ezt az avíttas, dohos és izzadságszagú, keserű élveboncolást. Nem vagyok benne az életemben. Látom, hogy mozog a testem, a húsom könnyen felejt, de az érzéseim…
Nem vagy benne az életedben. Jó a segged, viszont a szíved egy szikkadt medúza, s ha most megiszod vele a századik első pohár randikoktélt, akkor ez így is marad. Hát ezen a faszin meg mi van? Fecske? Jesszus! Ki hord ma fecskét? Tuti, hogy nős. Fordulj vissza! Hallod? Most! Gyerünk! Ettől többet érsz. Ez az a fecske, amelyik nem csinál nyarat. Ez inkább egy döglött seregély. Ezt a sztorit már ismered. Csak második leszel, ő pedig az utolsó lesz. Beszél majd hozzád, de más hangját hallod, megölel, de azt érzed, kiszorítja belőled a múltat, s ezt te nem akarod. Emlékezni akarsz. Arra, hogy valaki szeretett, hogy jó voltál neki s ő jó volt neked. Te is tudod, hogy minden csókja fokhagyma ízű lesz még akkor is, ha előtte egy mentaültetvényt is rágcsált, mindig lesz kifogás. Akárhányszor engeded be combjaid kapuján a csukott szemeid mögött, mindig másvalaki alatt fekszel majd, mert másvalakire gondolsz. Lassan fel kellene jönnöd a mélyből levegőt venni. Vagy maradj. Sokan fognak sajnálni megnyugodhatsz. Szépen elbúcsúztatnak, lesz borongós zene, fullasztó könnyek, régi szerelmek, friss exek, a gyomrukban lelkifurdalás. Aztán ennyi. Beülnek az autóikba, meglazítják a nyakkendőiket, bekapcsolják a rádiót, a légkondit, kuplung, egyes, kis gáz, és mennek tovább. Már majdnem egy percet kibírtál a jelenben, egy levegővel, és erre tessék… Tiéd a döntés. A mélyben, merőlegesen a végtelenre, vagy a felszínen egy párhuzamos találkozás lehetősége.
Varga Imre
fotó: Hegedűs Ákos