Tíz kanál volt a háznál. Ebédkor anyám kihúzta a kredenc fiókját és a leves mellé tette őket. Három készlet maradványai keveredtek, amit mi sosem láttunk egyben. Nem evett addig, amíg be nem fejeztük, mert villával csak nem eszik az ember se levest, se főzeléket.
Ilyen szájjal még úgyse, mert az csíp.
A tyúkoknak a kukoricászsákban volt egy nagy alumínium lapátjuk. Azzal szórakoztam, hogy ha lapáttal ehetném a levest, akkor anyám is enne velünk. A tyúkokat így meg azzal viccelném meg, hogy a lapáttal szedem őket a lábosból.
Azzal, amivel a darát szedtük nekik.
Röpült a tockos.
Minden tyúkot levágtunk. Anyám a kis sámlin kopasztotta őket, pedig tudom, hogy szerette az egyiket, a kis Putyit, akármilyen ostoba is volt. Az valahogy kötődött hozzánk. Oldalra billentette a fejét, a piros tokája meg boldogan megrezzent a tyúkhúrra.
De hát mi is szeretjük az apánkat. Ki ad nekünk enni, mi?
Dani meg a Palkó már nagyobbak voltak, később jöhettek ki a spájzból, aztán kértek egy frászt.
Putyikám, Putyikám, holnap vasárnap van, meg kell, hogy együnk. Anyám ott szipogott a konyhakőre, azt hittem, hogy a tyúkot sajnálja. Azon már igazán nem segíthettem. Varázsoljak? Indián tolldíszt csináljak a Putyiból? Ha aranyos vagyok, akkor még jobban sír. Addig törtem a fejem a vigasztalásán – én is kaptam, ha bőgött –, odaadtam neki a kanalamat. Nem evett. A homlokára szorította.
Tuza Mónika
fotó: Móricz Sabján Simon