Szüleim egyik utolsó fotójukon a kamera felé fordulnak, fejüket egymás felé, oldalra biccentik. Mosolyuk széles, ami ugyan a fotónak vagy a fotósnak szól, de gesztusuk mégsem hamis, és egyúttal eltörli az elmúlt negyven év kisszerű játszmáit, hazugságait, csalásait és gyötrelmeit. Felszabadultak, mert megbékéltek, elértek egy stabil állapotot, és mindketten biztosan tudják, de legalábbis erősen hiszik, hogy ez már így marad. Igazuk van, bár közös kegyelmi állapotuk nem sokáig marad fenn, hiszen egy félév múlva anyám eléggé el nem ítélhető módon kiszáll, egy agyvérzéssel felmondja a szövetséget, és hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül becsukja a szemét. Apám felháborodik ezen, mert nem így tervezte, nem készült rá, és nincsenek eszközei. Nem így kellett volna történnie, az egészet fordított szereposztással képzelte és jóval későbbre időzítette. Meggyőződése, hogy a halott szerepét sokkal jobban tudja játszani, mint a gyászolóét, és anyámnak is jobban állt volna az özvegyi ruha, mint a koporsó. Aztán a felháborodás enyhül, a magány állandó közelsége pedig csökkenti a tőle való félelmet. A rezignált boldogtalanságon azonban nem segíthet semmi.
Haynal Ákos
Fotó: Syporca Whandal