Róza néni halott volt már, amikor megismertük, de ezt rajta kívül csak kevesen vették tudomásul. Mi már csak szikár öregasszonyként találkoztunk vele. Mindig szorongva mentünk oda, mert soha nem volt tisztázva, hogy mi is a kapcsolat közöttünk. Azt tudtuk, hogy nem rokonunk igazán, legalábbis kapcsolatunk távoli. Ha a puha, nagy mellű, ételszagú anyó a spektrum egyik vége, a másik meg mondjuk egy elszáradt ág, akkora csúszka legalább háromnegyedig az utóbbi felé közeledik. Ócska, kitérdelt tréningruha és műszálas otthonka fedte hórihorgas testét, kicsit görnyedten járt, fejét lépésről lépésre előrebólintva. A hátsóudvaron, amit ő következetesen valamiért majorságnak hívott, úgy zötykölődött körbe-körbe etetés közben a tyúkok között, mintha folyamatosan ájulás környékezte volna. Pedig soha nem volt beteg, vagy legalábbis nem mutatta, hogy nyavalyái lennének. Olyan tudást kért rajtunk számon, aminek nem voltunk birtokában. Utasításokat adott, amiket nem tudtunk teljesíteni, mert fura szavakat használt, de visszakérdezni nem mertünk, mert a távoli múltba vesző okok miatt lebiggyedő bal szemhéja alól borzongató pillantásokat küldött felénk. Egész megjelenése delejes erővel hatott ránk, megmagyarázhatatlan megfelelési kényszer lett úrrá rajtunk. Meggyőződésünk volt, hogy ha egyszer szabadjára engedné indulatait, azt fél Pest
megszenvedné. A helyzet egészen kamaszkorunkig nem változott. Aztán meghalt, rendesen. Hogy nagyanyánk unokatestvére volt, az már csak felnőtt fejjel tudtam meg. Kezembe akadt nagyapám naplója, amiből kiderül, hogy kibaszott pompában éltek az Andrássyn, bejárta Európát, találkozott James Joyce-szal, írt is róla egy tanulmányt, hogy a forradalom idején hírvivő volt, és a kabátjába varrt leveleket csempészett egyik helyről a másikra. Az egyik vezetővel közös fotó is készült, de ez már sajnos fellelhetetlen. Aztán elkapták, mert nem az a forradalom győzött, fogytos lett, végül csak néhány évet ült. Aztán, még halála előtt jóval, elfelejtették.
Haynal Ákos
Fotó: Syporca Whandal