Elviszem a sast sétálni – mondta Mária.
Jó – mondta Anna –, én felakasztom magam a gerendára.
Mondta.
Csak ne arra, amely a sütő fölött van – mondta Mária. Azt teljesen megette a szú.
Mondta.
A szú – sóhajtotta Anna.
Igen, a szú – szúrta oda a másik. Anyám ruhájában megyek – tette még hozzá –, abban, amiben temetni akartuk.
Amit kirágott a moly? – kérdezte Anna.
Vagy talán inkább mondta? De az is lehet, senki sem mondott semmit, csak csend volt. Csend és magány. A magány nem végtelen és nem lírai, hanem olyan, mint az életveszély: hirtelen jön, örökre marad és kellemetlen.
Jó lesz, ha elviszed sétálni – fűzte tovább a szavakat mondatokká, majd azokat gondolattá. A sasnak szüksége van a szabadságra. Csak ügyelj: jól kösd meg a lábát, nehogy elrepüljön.
A sas János evangélista jelképe.
A szú megette a házat, a moly kirágta a ruhákat, és az egerek dézsmálták az éléskamrát, miközben Isten a szentlélek galambja helyett csak egy sast küldött oda a kietlen magányba, ahol az idő lélegzetvisszafojtva kilépett a hóesésből, és lassan csorgott be az omladozó tetőn a cseppfolyós reménytelenség.
Ócska lavórt helyeztek alá, hogy abba csöpögjön. Az meg csöpögött. Minden nap. Minden este. Télen és nyáron. Monoton koppanással. Lassú zuhanással. Mert ebben gyönyörködik az Ördög.
Mária kiment tehát a sassal sétálni a frissen esett hóba, amelyben úgy lépkedett, mint valami távoli királyság egyetlen örökösnője, kényeskedve emelgetve minden lépésnél anyjuk molyrágta rokolyáját. Anna kötelet keresett. A sas el akart repülni. Az Ördög meg gyönyörködött. Mert mindig örömét leli abban, ha az élet vakvágányra fut, ha dugába dőlnek a remények, ha semmivé foszlanak a vágyak. Ezt élvezi. Nem is titkolja. Módfelett tetszik neki mások gyötrődése és hiábavaló küzdelme. Ezért igyekszik rátenni még egy lapáttal.
Így aztán Anna nem talált kötelet – hiszen túl egyszerű lett volna meghalni. Mária majdnem elvesztette a sast, mert anyja ruhája beakadt egy ágba és hatalmas lyukat szakított belőle. A sas meg nem tudott elrepülni, hiába verdesett szárnyaival ‒ a kötél, amelyen Annának kellett volna lógnia, nem engedte.
Mária kimerülten jött vissza.
Az evangélisták közül János a kedvencem – mondta. Mer más lenni, mint a többiek. Ehhez bátorság kell. Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. Kit érdekelnek a családfák, vagy Heródes?! Nem akasztottad fel magad?
Elvitted a kötelet – mondta Anna. Az egyetlent.
Igaz – konstatálta Mária. Akkor majd holnap.
Igen, holnap – gondolta a sas. Az Ördög nevetett.
A puszta közepén állt egy roskadozó kalyiba – mesélték –, egy olyan, amelyen a szél átfújt, az eső beesett, és még a rókák sem kerestek menedéket benne. Egyszer jött egy nő és beköltözött ide. Bolond volt – mondták. Ott élt. Egyedül. Egy sassal.
Magyary Ágnes
fotó: Icsu Renáta