Emese lehunyta szemeit és álmodott, míg egymás mellett feküdtünk az elemes lámpafüzér alatt a hangulatfényben. Csendes szuszogása semmit sem árult el, csak később tudtam meg, mi pergett le szemei előtt azon az éjjelen. De még csak nem is mesélte. Apránként adta tudtomra, mikor később autókról beszélgettünk. Nagy, fekete, drága kocsikról, amikkel Bécsbe ruccanhatunk hétvégente. Utazásokról beszélgettünk távoli izgalmas országokba, hajóval meg repülővel az első osztályon. Vállalkozásokról beszélgettünk, amikből sok pénzt lehet keresni, és pompásan élni a hétköznapokon is. Emberekről beszélgettünk, akiket én irányítok. Akikhez magasról szónokolok mély és nyugodt hangon az évi nyereségről, valamint a jövő év innovatív terveiről.
Imponált Emese álma. Nagyon meggyőzően tudta mondani, hogy „egyszer ez mind a tied lesz”, és én már egészen beleéltem magam, hiszen a magasságom és a hangom mélysége eleve adott volt, egy jól szabott öltönyt meg bármikor be lehet szerezni valami határközeli outletből akciósan. Így aztán szárnyamat próbálgató turulként köröztem Emese felett, vagy valahol a közvetlen közelében. Ám kezdeti csapásaimat nem igazán követte önfeledt szárnyalás. Utólag visszatekintve pontosabb lenne próbálkozásaimat kínos vergődésnek nevezni. Talán azért, mert azon az éjjelen Emese mellett én nem is aludtam. Hosszan bámultam a fényfüzért, és az járt a fejemben, hogyan hagyhatnám el ezt a komolykodón megjátszott mókuskerékvilágot, és lehetnék a titokzatos kivonuló, akiért persze rajonganak a bennragadottak. Többek közt Emese is, aki épp tehetséges cégvezetőt álmodik belőlem, mellettem. Különlegessé válni, ez is egy lehetséges út felfelé, gondoltam, de a zuhanástól való félelem megint csak a földhöz nyomott. Az persze igaz, hogy a természet megalkotta a maga röpképtelen madarait, a struccot, az emut és a kazuárt. És ez mind csak kapirgál, és oldalra rohangál. Azonban nekik ez jutott, vélhetően így is boldogok, de én? Hatalmasnak hitt szárnyaim kb. annyi levegőt kevertek, mint egy szakadt legyező. Nem is tudom, hogy a hátamon voltak-e egyáltalán. Vagy csak azok a rendkívül szívós izmok, amiknek a szárnyakat mozgatni kéne, voltak satnyák, bizonytalanok.
Aztán egy nap Emese felkelt az ágyból, kitörölt szeméből, és ott hagyott. Más mellé feküdt, vagy csak a türelme fogyott el, mert kezdő turulként nem termékenyítettem meg? Nem tudom. De idővel a kezdeti rémületet magabiztos megalkuvás váltotta fel. Ugyan már nem álmodott senki helyettem, de mivel el sem rúgtam magam a talajtól, nincs is honnan visszaesnem. Így minden maradhatott úgy sehogy, mint történt volna egyébként, hisz én eredetileg is így gondoltam, sőt, bátorságom jele, hogy merek földön futó lenni, míg a többiek rettegnek a hétköznapiságtól. Évek teltek el így. Tényleg. 365 napok. És mostanság azt figyelgetem, hogy magas vagyok, és mély hangon beszélek emberekhez, akik meghallgatnak. Óvatosan álmodom, de közben végig alszom. Utakat tervezek, bár fényűzés helyett csak a másodosztályon, s van hozzá társam. És bár szép dolog a repülés, de az én utam, úgy tűnik, a lépcsőházon át vezet egyre feljebb.
Nagygyörgy Zoltán
fotó: Icsu Renéta