Nyomta a mellkasom annak a súlya, hogy minden tökéletlenségem és félelmem ellenére bíztam. Bíztam ezelőtt is, és fogok ezután is, mert nem tudok máshogyan tenni, és akárhányszor megfogadom, hogy nem fogom többé naivan elfogyasztani az elém tett moslékot, ugyanúgy megteszem. Mert szeretem. Nem csak az értékes tápanyagokat, hanem a koszos héjat, a cianiddal átitatott magokat, a kissé rothadt, kivágandó részeket. A kisebb-nagyobb hibákat, sérüléseket és ütődéseket, a kukacokat, amelyek megnyomorítják az egészséges részeket, az idő kérlelhetetlenségétől megcefrésedett cukrot, amelynek az ízét én már nem élvezhetem, csak visszafejthetem, mint egy emléket, és érezhetem, hogy létezett. A penészt, amiről hiába tanultam meg, hogy mérgező, a létezése nem lehet fölösleges és ok nélküli, mint ahogy semminek sem az.
Az epe a gyomromból egyre csak kúszott, föl a torkomba, és ahelyett, hogy a számon jött volna ki, sárga, testet könnyítő foltot hagyva a padlón, beszivárgott az agyamba, elszínezte szemem fehérjét, és a bőrömön keresztül szivárgott a világba, csípő, fojtogató izzadságcseppekként. Görcsben álltak a kezeim, a lábaim, folyt a könnyem, a nyálam a földre, a fájdalmas üvöltésnek induló hang valamilyen idegen állat torokból préselt levegőjére hasonlított. Azon gondolkodtam, ugyan mi tart ebben az életben, és mit szoktam én ezen élvezni. Miért mosolyogtam éveken keresztül annyit, min nevethettem hajnalokig néhány ital mellett, és a sok-sok boldog pillanat csak egy olyan gyorsan csévélt felvételre hasonlított, amit valószínűtlen filmekben az életük végén látnak a szereplők. Bevillant sok kacér pillantás, sok születésnapi ajándék. Átlátszó meglepetésbulik, amiken órákig kuporogtunk, és kuncogtunk a semmin, azért, mert nem lett volna szabad. Ölelések, csókok, orgazmusok, az elvégzett munka utáni elégedettség, karácsonyok, névnapok, utazások. És mindebben az én arcomat láttam peregni, de csak mint egy sorozat „eddig történt”
emlékeztetőjében. Idegen volt az arc, idegen volt a film, az az ember egy kicsit sem hasonlított hozzám.
Már megnyugodtam. Az ajtót magamra zártam, nézek ki az ablakon, és tudom, hogy nem vagyok a világ része.
Novák Zsüliet
fotó: Varga Imre