Maris a szomszédból sokat vigyázott rám. Korban valahol anyám és nagyanyám között lehetett, és mivel teljes bizalmat élvezett, úgy nevelt a neki jutó időben, ahogyan neki tetszett. Nagyon rossz gyerek voltam. Néha meg is legyintett, de őszintén szólva, csak azért kár, ami mellé ment. Egyszer nem éreztem jogosnak a verést, amikor a rózsaszínű rúzsát kentem szét a betonon. És ezt nem azért sérelmeztem, mert ne tudtam volna, hogy más ember tulajdonát bűn tönkre tenni, hanem azért, mert hihetetlenül rosszul állt neki az a szín. Szempillái csomókba tapadtak a rossz minőségű spiráltól, ezzel a lehetetlen rúzzsal együtt pedig olyan volt, mint egy öreg porcelánbaba, akinek a szája körüli ráncokban sokszor függőlegesen megindult a kence. De azért szép volt. Nagyon szép, és mivel véleményem szerint rúzs nélkül még szebb lett, nem volt kár azért a két kis nyaklevesért.
Havonta egyszer tudok elmenni az otthonba meglátogatni őt. Már nem hisz a pofonokban. Megbocsáthatatlannak tartja a verést. Ha arról mesélek például, hogyan kentek össze mindent szarral a lókötő fiaim, aggódva megkérdezi, de ugye nem ütötted meg őket!? A délutáni alvásidőben megyek, így a legtöbbször ő már sminkel a vacsorához. Mindig aggódva kérdezi, hogy hoztam-e neki rúzst. Nem pontosan így mondja, hogy „rúzst”, inkább úgy, hogy „lúzst”. Azt mondja, öreg már hozzá, hogy megszokjon egy új fogsort.
Novák Zsüliet
fotó: Varga Imre