Barna.
Mint az alvadt vér ‒ azaz pirosból barnává satnyuló maszat.
Más szóval: hanyatlás és dekadencia. A lefelé vezető út. Irány a pokol. Nevető megsemmisülés. Végóra, utolsó lehelet, lélek nem lélek, a föld férgei éhesek, fertelmetes – oh, irgalom ‒, az élet cserbenhagyása. Négy színes képpel. Három kötetben. Ez csak az első. Kiadó: Révai és társa.
A koponyára rárohadó hús.
Olyan, mint hálósipka hideg, havas télen. Vagy mint az agykéreg redőiből kiömlő gondolatok. Agykéreg, földkéreg. Mi a különbség?
A szellem. A tudás. Kérdőjellel.
Nincs ősz és nyár. Nincs fény és szemevilága. Csak álruhában a gyomorfalban. Csak részeg janicsár a nándorfehérvári ütközetben. Csak Ördögnek hárgyája a hévságos igékről.
Ez itt nem a máj. Ez itt nem élet. Ha nincs látás, akkor van tintapaca.
A tintapaca árulkodó jele a civilizációnak. A civilizáció öt kötet. Ebből három nincs meg. Talán a sivatag homokja alatt, talán Karthágó romjainál elrejtve, talán egy barbár hadvezér sírjában. Talán.
Nincs talán, mert nincs dns. Átkozott. Bitang. Ez golyólövés. Ez meg vérzés. Piros. Ömlő. Lassan. Nagyon lassan. A halál mindig lassú. Kivéve a nándorfehérvári ütközetben. Első kötet A-Bad. Meghalni gyomorból kell. És akinek nincs gyomra hozzá, az Révai és társa. Ez az általános tudás.
A dns a kívülálló bosszúja. Mint a golyólövés. Vagy a görög mitológia. A kerengő dervisek misztikája. Körbe-körbe. Pörgő révület. Szédülő agy, bizonytalanság a talpak alatt, távolodó talaj, közeledő ég. Az énről leszakadó dns. Mert nincs eleve elrendelés, nincs minden előre megírva.
Csak vagyunk és aztán nem vagyunk.
Magyary Ágnes
fotó: Syporca Whandal