A vadiúj parkettát bámulták, miután összevesztek. Ervin bikavért lötyögtetett egy talpas pohárban, még húsvétról maradt. Mi a fasznak hazudtál. Szólalt meg alig hallhatóan, mire a lány maga alá húzta borostás lábát a fotelban, és nagyot sóhajtva kinézett az ablakon. Ha legalább megmondtad volna. Hogy tőle van. Ervin kihúzott a zsebéből egy miniemberkét. Most nézd meg ezt a szerencsétlent. Milyen nő vagy már. Félrekefélsz az ördöggel, majd bemeséled, hogy én vagyok az apja. Jól átbasztál, angyalom. A lány felállt, tett egy kört idegesen, majd elkezdett mászni a falon. Hajában legyek lógtak, nyála ragadós volt, mint a pókháló. Persze, te sohasem gondolsz a tetteid következményeire, mész, mint a világtalan. Éva, értsd meg, direkte és csakis miattad húztam el Gubbióba, hogy elfelejtselek, de te oda is utánam jöttél. Gyere már le a falról, baszki, megfájdul a nyakam. A kamerán minket bámulnak, gondolod, hogy az Infernósok nem kapcsolnak le fél órán belül? Mindjárt itt vannak a Küklopszok is, zúmolnak meg vakuznak, félek, hogy megint rosszul sülök el. A lány a radiátor bordái mellett oldalazva köhintett egyet, végre kiesett szájából a magház, amit még kamaszkorában nyelt le, ekkor lassan, rekedten megszólalt. Tudd meg, Ervin, hogy egy senki vagy. Egy ronda gyík. Kétezer éve be vagy állva, sáskákat fingasz a sok fűtől, és hiába is játszod meg a szentet, eljön a perc, amikor kiderül, hogy ki vagy valójában. A saját hallucinációd, bogárkám. Ekkor nagy robajjal felnyílt az ajtó, egy sereg neurotikus turista tolakodott be rajta, kezdődött a tárlatvezetés, Ervin és Éva pedig visszabújtak az idő bőrkötésébe.
Horváth Eve
fotó: Birtalan Zsolt