a kellemetlen margaréta-jelmez után
kikönyörögtem a huszárosat, végül is
a farsang arra jó, hogy bármik lehessünk –
soha több olyan büszke, mosolygós fotó
nem készült a gyermekkor alatt, mint
akkor a bölcsődében.
szoknyában semmit sem lehet csinálni!
fakadtam ki anyámnak, focizni meg
pláne, hogy nézne ki egy csatár
meztelen fenékkel, amikor becsúszik,
vagy ollózva rúg gólt a kapuba? miki,
az unokatestvérem volt a játszótársam,
kedvenc filmünket betanultuk, én
voltam bill, ő meg ted, hajszín és
habitus alapján döntöttük el, pöpec,
mondtuk a nagymama sütijére, anyámnak
meg, hogy: meghaltunk, haver! –
autós lutraalbumomat kívülről fújtam,
mitsubishi lancer, hány lóerő, mennyi
a végsebesség, aztán találkozókra jártunk
matricákat cserélni, majd az NBA-kártyák
hódítottak el, életem valódi izgalmai és
kuncsorgásai itt kezdődtek, ahogy
scottie pippenért imádkoztam, bárcsak
benne lenne a fényes csomagolásban,
és nehogy megint a shaquille o’neal –
a lányok az iskolában
idegesítő mondókákat, tapsikolós
játékokat űztek, sohasem értettem,
miért, tehát gergő lett a barátom,
a legizmosabb fiú, és neki sem volt
apja, vagyis valahol amerikában.
tornadresszben kellett tesiznem, pedig láb
nélkül felmásztam a kötélen, és a gyűrűn
is gond nélkül átfordultam. később melleim
keletkeztek, onnantól lettem furcsa.
valami természetellenes vonzalmat
kellett feltalálnom, besorakozni
a lányok közé, nem verekedni többé, ülni
egy unalmas padon adrival, és az első doboz
cigitől elhányni magam a fő utcán.
Fotó: Icsu Renáta