Erdődy Kristóf
A szakadárok konklúziója
… felcsillézi a csomagolópapírt,
ez utolsó takarítása és elmegy,
de nekem nem szól,
csöndben van.
Tegnapi üvöltése alakváltóvá vált,
bennem a mozzanat és a sértés
mint egymást feltételező szinonimák
aláásták az igyekezetet.
Emléke megfogja a vakrozsdát,
habtornyú teste vékonyan inog,
s a tékozló sziromvölgyek veretességével
ha kisétál az ajtón unottan:
majd elengedi az emlékeket,
engem is, aki ismét biztos ütemben
robog a következő illegál buli felé;
egy alak, aki ezt már átélte,
egy alak, aki ebből is képes meríteni,
egy alak, akinek több sem kell,
egy alak, aki a magányból mondát csinál,
egy alak, aki a rohangászó csajokat elengedve
egy olyan éjfél utáni országba költözik,
ahol belekarmol az éjszaka.
A feledés dagályos dacvilága,
a megdöntött milfek anyaság-paródiája,
a pózokból élő hivatallá váló művészet és kánon,
a körmönfont hazugság utólagos hahotái,
minden, ami lassan tengerként ellep mindent,
felsrófolt emléktárhely árak,
és a bármikor bármire rákeresés obszessziója
mint vásári suggesszió zsarol lágyan mindenkit:
ez az önkéntes feledés kultúrája lett,
amikor a közkincs-kontrollba kihelyezett tudás
igazából hozzáférései terén ezernyi kritériumot támaszt,
csak úgy, csak valahol semmit sem lehet,
és a kiborgok világa immár az, nem vitás,
hogy a pillantrögzítés, a mások iránti vágy,
a kapcsolódás érzése virtuálisan berreg (csak számok),
majd az órarend és a naptár és a koleszterinszint,
még a pulzus és a havi vérzésgörbe is ott lebeg,
ahol bárki hozzáférhet, előbb tudva algoritmusként,
hogy gyereket vársz, mint te magad.
Ennek a feledés-kulturának a baja egy nagy baj:
kihelyezte önmagán az intimitás élményét,
közben mégis azt keresi a glamping és hiking,
a face yoga és technozenés kisállatsimogatóban,
megőrült, mert a falat, ami ettől elválasztja,
saját testen kívüli élményeiből építi,
mintha csak az olyan velős cikkeket, mint
„The Long Shadow of Ordoliberalism” eldobta volna,
forgatókönyvül hívva segítségül varázsütésre ezeket:
– How to Build a Universe
That Doesn’t Fall Apart Two Days Later
(Philip K. Dick, 1978)
– Plausibility and Method
of Moral Theology for Klaus Demmer
– Civil engineer proposes statue
of mythical giant to prop up reality
– William Gibson: Neuromancer
– Tocqueville: Az amerikai demokrácia
– „volnation”: the power to make your own decisions
– Corporeal Virtuality: The Impossibility of a Fleshless Ontology
Ingrid Richardson and Carly Harper, Murdoch University
De véletlenszerű optimizmusában az elsőnél leragadt,
és a titkos édenkert élménye egy log-in játszadozásává lejtve szétrohad.
Van valami megfoghatatlan abban, ahogy a világ lusta lett a ráébredésre,
és hogy a citátumokkal elborított táj tökéletesen becsomagolja
és ready-made-dé teszi a valóságot, van reboot film és vapor wave mulatság.
Gúnykacaj, hülye bugris, foglár, pártfogó,
szárazdajka, a gyöngédség önkéntes adója, szomjasan isszák!
És úgy áradnak a hipszterek papjaivá a játéknak, mint a Heszperiszek,
van bio-líra, és ökoköltészet, minimalista múltkori klubtémák,
dramatic entrance jelenetek és durva játszótársak,
cosmic stellar ambient bulik és orális interface orgiák;
Ivonne Severide (potatoinwonderland) és coconutkitty143,
kettejük között egy évtized önkéntes nudizmusa a web-link kórói közt,
mindenki más, aki csak egy globális peep-show-ban stíröl, ez:
a youthful-ból a glamour kinő kompenzálva ruha alatti küllemét,
egy elvonóhoz hasonlító beszélgetések vagy boudoir photography:
mind összemosva: a pillanat hangulati tükörképe,
holott akit te keresel, kívül van a pixelen.
CELEBRITY THANKSGIVING MOMENTS, eggyel odébb.
Amikor valaki nem tudja abbahagyni,
a pompáztató és nem kápráztató fény,
nem tudva már egyértelműen (sem kimondva),
hogy az információ olyan, mint a fény,
ha túl kevés, tapogatózás van csak,
ha meg fékevesztett áradás, akkor vakít.
És hogy Eva Herzigova egyik 25 éve készült divatplakátja,
amin csúszdán úszik átlátszó fürdőruhában, hipszereket emleget,
vagy hogy Bohumil Hrabal egyetlen magyar vonatkozású
életrajzi interjúregényében beszél a hipszterekről 1992-ben,
ez fel sem tűnik a világnak, ott se voltak.
Vagy nem találják be-pin-elve holmi diszkográfiában.
Elanyátlanodva teljesen, várják a megváltót.
Mert ő majd emlékeztet? Akkor tedd le a Baudrillard könyvet,
úgy kérlek, mintha lőfegyver volna a kezedben.
úgy kérlek, mintha lőfegyver volna a kezedben.
Nagy Zopán – Önparafrázis impresszióval, 2016., fotó – End