Videó: Teddy Harpo, Haynal Ákos. Zene: Varga Imre.
Novák Zsüliet
Street view
Azért vagyok öreg, mert felejtek. Illatokat, arcokat, színeket, még szerelmeket is. Olyan dolgokat, amiket valamikor felejthetetlennek tartottam. Valaki nyálát a nyálamban, szemét a szememben, kezét a kezemben. Lila nénit.
Aki a nevét a hajának köszönhette. Az őszsárgás tincsekre kitalált hamvasító sampontól neki egy fokkal lilább lett a haja, mint a szokásos, ezért először mi, gyerekek kezdtük lilanénizni, majd mindenki más. Az első pillanatban megszerette a nevet, ami a legjobban kifejezte személyiségét, épp olyan gömbölyű és kedves volt, mint ő. Egy idő után ő is így mutatkozott be, és ötven év után hirtelen egycsapásra megjegyezték a nevét, amit korábban türelmesen ismételgetett.
Mennék haza. Lezárták a négyes utat és én nem tudok akárhonnan hazatalálni, mint a galambok. Előveszem a telefonom, beütöm a címem. Alföldi. A tanyasi utakat jobb, ha meg is nézem. Ami ott ezer méter, nekem egy kihagyott pillanat a mából. És tömörülnek a távolságok, kattanásnyi idő alatt legyőzöm a teret és időt. Egy pillanatra nem figyelek, és ott áll Lila néni az örökkévalóságba fotózva, nézi az autókat vagy a varjak táncát, vagy csak áll, mert miért is ne lehetne mindenfajta cél nélkül megállni egy percre. Csakhogy Lila néni 5-6-8 éve halott, mégis jelen idejűnek érzékelem a múltat. De nem úgy jelen idejűnek, mint egy sima fotónál, amelyben a pillanat áll modellt az örökkévalóságnak, hanem egy párhuzamosan futó, jelen idejű pillanatnak. Nyilván a kép sem jó. Lehetne, a nagy számok törvényének megfelelően, de nem az. Mégis úgy bámulom, ahogyan a Capa-kiállítás képeit sem tudtam. Mert az, hogy egy street view fájl ilyen sokat jelent nekem, mégiscsak az emberi konvencióknak köszönhető. Erősebbek az emlékezésnél, mert ezek nem relikviák, hanem állapotok. Lila néni, aki mindjárt megfordul, hogy kigyomlálja a salátát és feltegyen a kotyogóba egy bűnerős kávét. És egyszerre két jelen időt megélni ördögi. Istentelen. Tudathasadás.