Nem vagyok harcos alkat. Ezt sokszor emlegette. Finom, nőies, már-már elegáns rezignáltsággal. Szinte minden mondat végén. Már amolyan kötőszóként, vagy a következő gondolat bevezetőjeként. Mentegetőzés vagy indoklás – nehezen eldönthető. Pont, mint az angyalok, akik túl kényelmesek és túl lusták voltak lázadni. Igazuk volt. Mennyi kellemetlenséggel jár, ha kilépünk a szépen kipárnázott életünkből, az izgága bizonytalanba. Hiszen milyen sorsa lehet a lázadó angyalnak? Csak egy. A bukás. És aki bukik, az maga lesz az ördög. Senki sem akar ördöggé lenni. És különben is, minek lázadni, amikor a főnök, bár legyen egy házsártos vénember ezer rigolyával, mégis csak szép és kies lakhatást biztosít, időben befizeti a számlákat, és pontosan tudja, mennyi pénz van a bankszámlán. Tehát ő, kit nem ért dicséret, sem gyalázat és kinek lelkében nincs sem erény, sem vétek, csendben őrölte életét, jobban mondva az élet őrölte őt, hiszen nem volt harcos alkat.
Így aztán már könnyebben elfogadhatóvá vált számára, hogy az ura az utcán úgy rángatta, hogy a vasárnap délelőtt misére igyekvő idős hölgyek, akik még a Vörös Hadsereg bevonulását is megélték, azonnal rendőrt hívtak. Néha – de tényleg csak néha – megverte, hiszen mit tehetne, ő nem harcos alkat. Vagy ahogy azon sem lehetett meglepődni, hogy a férj elzárja tőle a gyerekét – hébe-hóba – azaz mindent elkövet, nehogy kettesben tölthessen időt a fiúcskával, hiszen – tudjuk – ő nem egy amazon. És ez erény – legalábbis az ő szemében. Mert minek harcolni? És tényleg! De akkor minek élni? Főleg a pokolban, mert pokol volt az élete. De ő nem volt harcos alkat. Miközben körülötte vidáman burjánzott a mindennapok infernója.
A pokol ugyanis nem hely, hanem lelkiállapot. Legalábbis az, amelyiket mi magunknak tudunk létrehozni. Mert az a másik, amelyről a költő beszél, oda csak érdemekkel lehet bekerülni. Summa cum laude. Mondhatni szigorú felvételi követelmények vannak: kell hozzá kurázsi, belevalóság, mersz, rámenősség és kivagyiság. Más szóval: gyáváknak kívül tágasabb. Ő viszont megalkuvó szolgalelkűséggel figyelte, ahogy gyermekük idegrendszere szépen lassan megbomlik, és bár ezer módon kiált segítségért, ő legfeljebb rendőrt tud hívni, de harcolni nem fog, hiszen tudhatnánk már: ő nem egy amazon.
A téboly, mint kávé meleg illata öleli körbe a reggeleket. Az őrület elveti a sulykot. A józan ész egy távoli bolygón kér politikai menedékjogot. Az éjszakák meg cinkosan szemet hunynak a szív fájdalmai felett. A gyermek szörnyű szavakkal, száz nyelven, bőgve üvölt. Hangja egy idő után rekedt, a levegő elfogy tüdejéből, de ő azért csak ordít, hiszen mást nem tehet: ez az egyetlen eszköze az önvédelemnek. Az anyja figyel és stratégiákat készít: ha már ezen az őrülési szakaszon túl lesznek, jön az apátia – legalábbis a szakirodalom útmutatásai szerint. Neki, mint jó anyának erre kell felkészülnie.
Aztán egy nap a gyermek kést vesz elő, hogy akkor ő inkább megöli az apját. Még túl kicsi ahhoz, hogy tudná, mit jelent ölni, főleg saját nemzőjét, így nem érdekelhetik sem a lelki, sem az etikai vonatkozások. Édesanyja − aki nem egy harcos alkat – persze megérti indulatait. Neki is sokszor eszébe jutott már valami hasonló.
Magyary Ágnes
Dante víziójában a pokol előterében a közönyösök tartózkodnak, akik döntést nem hoztak, nem csatlakoztak sehova, semmilyen ügyhöz. Büntetésül egy zászló után kell rohanniuk.