Megyünk vidéken. A Mester meg én. Suhan az Audi. Kampányfilmbe illő. Az ablakon kinézve nem látok semmi elmesélni valót. Nincs regénybeillő tájleírás. Táj se. Ez egy földrajzi rubrika. Kitöltetlen rész a Földön. Csak a szemellát van, meg a szürke por. A községben, ahova érkezünk, egykedvű emberek csoportja áll egy magas oszlop körül, és unottan nézik. Vastag porfüggönyt hagy maga mögött a kocsi az úton, és ahol megállunk, a koszos, nikotinsárga függönyös kis étterem előtt is még vagy fél óráig kavarog a homok. Az ég felhős és szürke, tenyérnyi foltokban dereng csak át a nap, a falu néma, és betonfalként veszi körbe a messzeség.
Mint a pokol előszobája, bazdmeg, mondja a Mester, amikor kikászálódik a kocsiból a porfelhőben, és köhögni, krákogni, köpködni kezdi a lenyelt homokot. Ne készülj hosszú pihenőre, elbaszott hely ez, csak egy kávét iszunk. Begyűri a hasát az övcsat alá, és elindul a valaha modernnek tetsző, mára megkopott alumíniummal borított épület portól és esőtől foltokban mocskos panorámaablakai felé. Csupasz beton lépcső vezet fel a bejárati ajtóig, aminek sápadt üvegében visszatükröződik az oszlop és körülötte az emberek. Kifakult házak sorakoznak az út két szélén, kerítéseiken felhólyagosodott a festék, és a kocsibejárókon leponyvázott autókat látok, és elhagyott gyerekjátékokat.
Na, nem jössz, kérdezi a Mester.
Inkább levegőznék kicsit, válaszolom.
Felőlem, csak ne merülj bele az itteni hangulatba, mondja. Nekünk ez csak statisztika, számszak, az egész vidék tehetetlenül és öntudatlanul lebeg, mint körülötte a por.
Gyötrő egykedvűség ül az emberek arcán a zsíros kosztól opálos ablakú kisbolt előtt, ahol muszájból megállnak egymással pár szót váltani. Sem mosoly, sem harag nem látszik a tekintetükben, a másik érdeklődésére csak megemelik szatyrot tartó karjuk, megrántják a válluk, és azt mondják, megvagyok. Valószínűleg mindennap ugyanígy jönnek a boltba, ugyanilyen kényszeredetten állnak meg a szomszéd előtt, a zöldség zöldje ugyanígy lóg ki a szatyorból, és mindennap megvannak ugyanígy. Életun és vállrándít söpör végig az utcán a szürkére maródott kockaházak között. A templom előtt bakra tett IFA áll, bal első tengelycsonkja szomorúan mered az utca felé, és alatta, a betonút kátyújában dermedten fénylik az olaj.
Az emberek a pózna körül még mindig szótlanul merednek felfelé, az egyikük fáradtan körbegyalogol a betonalap körül, és széttárja a kezét. Úgy látszik, megvagyunk, mondja, aztán ledobja a porba a kalapácsát, és visszaáll a többiek közé.
A távolban egy üzem látszik, megbarnult téglafalai mentén álmosan gőzölgő csövek futnak, mintha azok tartanák össze a roskadozó épületet.
Odamegyek a körben álló férfiakhoz, és én is felfelé nézek, ahova ők. Semmi nincs a rúd végén, de nem érdekli őket, ahogy rólam sem vesznek tudomást, azt se hallják, hogy rájuk köszönök, úgy kell megrángatnom az egyik fakózöld munkásoverált viselő öreg vállát, hogy észrevegyen. Megfordul, rám néz, felsóhajt, aztán fordul is vissza. Mi ez, jóember, kérdezem dühösen, és a porba rúgok. Az öreg lenéz, nézi a felfüstölgő földet, és szétteszi a kezét. Országzászló, feleli, és visszafordul. Nincs is zászló a rúdon, kiáltom, de erre csak legyint. Nem mindegy, kérdezi. Megvan a rúd, zászló is lesz majd valamilyen, mondja, és megmarkolja a lapátja nyelét.
Egy traktor baktat át előttünk, mintha sehova se akarna odaérni. Bágyadt traktoros szorongatja a kormányt, egy pillanatra felénk néz, aztán visszabókol az út felé. A Mester épp akkor kilép az étteremből, becsukja a káposzta szagú helyiség ajtaját, és az órájára néz.
Na mi van, bazdmeg, itt maradnál, kiabálja túlharsogva a traktort.
Egy pillanatra elbizonytalanodom, és úgy érzem, talán nekem való ez a hely, a semmi háján reng tétován, és ebben a képben felismerni vélek némi költőiséget, és ez, igen, igen, ez megnyugtat. Felnézek a rúd tetejére, és nem tudom eldönteni, a felhők vannak igen alacsonyan, vagy valóban lobogó zászlót látok a szélben.
Egészen elvarázsolódom, és már látom is magam, ahogy a körben állok a többiek között, nézek felfelé, és nem érdekel, egyszerűen semmi nem érdekel.
A Mester újbóli kiáltása józanít ki.
Gyere már te barom, még két tárgyalásunk van délelőtt!
Fáradtan elindulok, és beülök mellé az Audiba.
Ne törődj velük, mondja. Van egy országzászlójuk, tőlünk kapták, teszi hozzá jelentőségteljesen, és magára mutat, de annak se képesek örülni, mit tudnál kezdeni köztük? Ezek nem politikai perspektíva, ezek hasznos hülyék.
Meggyőződés nélkül bólogatok. És arra gondolok, hogy talán igaz, talán semmit nem tudnék velük kezdeni. De ahhoz már nincs kedvem, hogy elmondjam, amire az előbb gondoltam a rúd tövében állva. És bukott angyalnak érzem magam.
Az autó elindul, eltűnünk a porban, mintha ott se lettünk volna. A Mester meg csak vigyorog, megveregeti a vállam, aztán odafordul a pilótához, és azt mondja, ez a szar, vidéki por elrondítja a kocsit, olyan, mintha a mezőkre hordanánk vele a ganét, és még azt, hogy ha felértünk, azonnal mossa le, kívül, belül, jó alaposan.
És száguld mellettünk a kicsit divatjamúlt, poros és üres, múlt századi tájleír.
fotó, szöveg: Csikós Attila
Dante víziójában a pokol előterében a közönyösök tartózkodnak, akik döntést nem hoztak, nem csatlakoztak sehova, semmilyen ügyhöz. Büntetésül egy zászló után kell rohanniuk.