valahol errefele ástuk el, ahol az aszfalt végetér, és a fű kezdődik. régen ez játszótér volt, tudom, most nehéz elképzelni. nem is hiszem, hogy megtaláljuk a helyét a sitthalmok között. egy öreg fa tövében kéne keresni. most persze nincs semmi, pedig régen itt egy hatalmas liget zúgott. szét kéne dobálni a betont, hátha ott egy csonka tönk, de hát nyilván megmozdítani se bírnánk. az a törmelék, meg a szürke por is a panelokból van, abban az időben még olyan anyagokat is használtak, na de mindegy. csak meg akartam mutatni neked, mert kérdezted, hogyan ment akkor, merre éltünk, ha már visszajöttünk nyaralni. te sose jártál itt, és nekem is furcsa, hogy az utcán mindenki beszél magyarul. a hátad mögött, ahol a markoló áll, na ott laktunk, a kerekénél lehetett a bejárati ajtó. és képzeld, magas házak mindenütt, ha kinéztél az ablakon, egymás mellett egy sor ugyanolyan, ameddig a szem ellát, szinte végtelen. én még kicsi voltam, nem is emlékszem mindenre, a nagyszüleidet meg ugye késő lenne kérdezni. azt nem gondoltam volna, hogy lebontják ezeket a házakat, olyan mintha ezzel eltűnt volna az egész emigrálás előtti idő. most is előttem van ahogy nyüzsög az élet, gyerekzsivaj, a sétálóutcán szerelmespárok, nem ez a holdbéli táj. park épül hamarosan, az van kiírva a kerítésre. talán nincs többé szükség annyi lakásra mióta kevesebben élnek az országban, sokan elmentek, ahogy mi is. aznap reggel a nagypapa szólt, épp elvitt valaki kilós áron pár doboz könyvet, gyere, van egy szomorú hírem, úgy tűnik, megérezte ez az állat, nem tudjuk magunkkal vinni. egészen közel hajolva suttogott neki valamit, pedig már nem is mozgott. azt mondta, el kell temetni, mégse dobjuk ki a kukába. a nevét elfelejtettem, pedig kellett legyen, mindnek van. mentem én is a faterral, hoztam az ásót, ő egy újságpapírba tekerte, olyan apró volt, belefért a tenyerébe. lifttel kellett lemenni a hatodikról, útközben beszállt a szomszéd néni, féltem, megkérdezi, mit viszünk, de ránk se nézett. jó környéknek számított ez régen, látod, ma már más minden. azokkal meg ott ne törődj, csak hangoskodnak, könnyű ide bemászni. egy ideje csak a költözéssel voltunk elfoglalva, csomagoltunk, mi maradjon, mi nem. a szüleim a végén a virágokat se locsolták, ugyan minek, búcsúztak mindentől. szóval jött a papa, így hívtam, mutatta, össze volt száradva a bőre, ahogy megfogtam, roppant mint a keksz. pár napja már halott lehetett
Kerényi Tamás
fotó: Nagy M. Hedvig