Egyik reggel arra ébredek, fényes a szoba, a nap átdereng az ajtó üvegén. Megijedek, elkéstem a műszakból, eddig még sose fordult elő. A rutin, húsz éve járok az öntödébe. Felugrok, nyúlnék a melósruháért, sehol. Eltart egy darabig, míg rájövök, hát persze, kirúgtak rég, a gyár sincs meg, helyén romok állnak. Most is bontják, idehallatszik a tompa kalapálás. Hívtak engem is, de csak nem szedem szét a munkahelyem, akkor sem, ha többé már nem az. Régen mindig vekker nélkül keltem, úgy tűnik, mostanra megállt a belső óra. Ráérek, egész nap ágyban lehetek, nézhetem az ajtót. Úgy hívják, katedrálüveg, én készítettem. Elhoztam párat, a portán simán kiengedtek vele, ők is ezt csinálták. Jó helyem volt, tudtam, még az unokám is ott fog dolgozni, ablak az mindig kell. Az utolsó évben megkaptam a kiváló dolgozó kitüntetést, az átadón a főnök szép beszédet mondott, szükség van a munkánkra, büszkék ránk, ezért aztán becsüljük meg magunk, keveseknek van ilyen jó helye. Szóval ment a szöveg. Aztán a rákövetkező hónapban kibasztak. Szerkezetátalakítás. Elküldtek amúgy mindenkit. Elkezdtem inni, mihez kezdjen az ember, az asszony csak sírt, ő az üzemi konyhán volt, addig ingyen ettünk. Fekszem az ágyban, a fényesség bejön az ajtón, látom, ott vigyorog az a lepke, ami zúgott egész este a fejem körül. Nem hagyott aludni, persze tökmindegy, lefekszem majd délben, vagy amikor akarok, sört bontok, akár rögtön kettőt.
Egyszerűen zavart, ahogy belerepül az arcomba, azokkal a búgó szárnyaival. Felálltam, kurva anyád, odamegyek, lecsapom, de megláttam azt a csillogó, domború felületet, és eszembe jutott minden. Átnyúltam az üvegen, ököllel. Amúgy is gyűlöltem mindennap nézni. Az asszony beszaladt, sikítozott, mondom neki, hadd el, rám jött az ideg. A dög persze elrepült. A mentős azt mondta, szerencsém volt. A feleségem hívta ki őket, én álltam egy helyben, a cserepeket bámulva. A kórházban sokat kellett dolgozni rajtam. Olyanok, mint a lángnyelvek, a csuklómtól felmegy egészen a könyökömig. Később kiderült, maradt benne pár szilánk, itt elöl, a kézfejemnél. Nehéz lenne kiszedni, mert a röntgen nem látja. Csak akkor fáj, ha megnyomja valami. Mint a nagyanyámnak. Neki is csak ötven év múlva jött ki. Csak felmosta cseléd korában a padlót, aztán jól belement a térdébe. Nekem nem lesz ennyi időm, ezzel temetnek el. A gyár és én örökre eggyé váltunk.
Kerényi Tamás
fotó: Aknay Csaba