Csak egy talpalatnyi hely volt a tágas, napsütötte udvaron, amire árnyék borult. A kutya ezen a területen kezdett el kaparni. Rövid mellső lábaival sebesen dolgozott, ívelt karmai alatt sercegett a száraz föld. Szállt a por, az állat néhány másodpercre abbahagyta az ásást, hogy kiprüszkölje az orrüregébe tapadt, irritáló szemcséket. A méretes lábszárcsont a mélyülő gödör mellett pihent biztonságban. Az apró termetű, keverék kutya fejjel előre lógott a verembe. Izmos, hátsó lábaival tartotta meg tömzsi testét. Már nem prüszkölt, hozzászokott a porhoz. Abbahagyta az ásást, és a csonthoz sétált. Ráharapott a fehér hengerre, és a verembe pottyantotta. A zsákmány betemetése gyorsan ment. Napnyugtakor a kutya már a házában pihent. Fejét mellső lábain nyugtatta, és mélyeket lélegzett. Két nap elteltével kívánta meg a zsákmányát. Kimászott a vackából, nyújtózkodott, majd beleszagolt a hajnali levegőbe. Tekintetével a talpalatnyi hűvös területet kereste a tágas udvaron. Először zömök lábai kezdtek el remegni, majd a remegés átterjedt a csípőjére, a gerincoszlopára, a lapockáira és végül hosszúkás, rókaszerű pofájára. A kutya félt. Kétségbeesetten ingatta a fejét, de hiába. A nap tűzött, és a tágas udvarnak nem volt egyetlen apró szeglete sem, amire árnyék borult volna. Őrült tempóban rohant körbe az udvaron, de a talaj mindenhol egyforma volt: száraz és forró. Találomra választott egy pontot, és ásni kezdett, majd rövidesen abbahagyta, és az udvar másik végébe szaladt. Ott is kapart egy ideig, majd ismét új helyet választott. Napnyugtakor az egész udvar árnyékba borult. Az állat a háza elé feküdt, de nem aludt el. Egész éjszaka éberen fürkészte a teret. Minden apró neszre, rovarzümmögésre, macskanyávogásra és bagolyhuhogásra felfigyelt. Emlékezni próbált, hogy pontosan hova ásta el a méretes lábszárcsontot, de bármennyire igyekezett, nem tudta felidézni. A szája kiszáradt, a mirigyei alig termeltek nyálat. Rózsaszínű nyelve lehangoltan lógott ki a szájából. Ahogy felkelt a nap, azonnal felpattant, és ismét rohanni kezdett. Karmos lábával úgy kapálta az udvar földjének legfelső rétegét, mint egy vadló. Arra emlékezett csak, hogy van egy jókora, laktató csontja. Ez a csont korábban biztosan az övé volt, sem ember, sem állat nem érhetett hozzá. Ő szerezte, és ő ásta el. Hogy pontosan hova, arra továbbra sem emlékezett. A kutya tehetetlenségében a földet kezdte enni. Kemény, szikkadt göröngyöket vett a szájába, és egy harapással szétroppantotta őket. A szája porzott, de továbbra is habzsolt. Belélegezte a szemcséket, amelyek ezúttal a tüdejéig hatoltak. Fulladozott. Mocskos nyelve barnás szalagként lógott ki a szájából. Sípolva krákogott, és végül sikerült felköhögnie magából a száraz anyagot. Lihegve, fáradtan terült el az udvar közepén, de aludni továbbra sem tudott. Nehezen lélegzett, és érezte, hogy a gyomrában felgyűlt sav belülről emészti el a testét. Reggelre csaknem minden ereje elhagyta. Fejét mellső lábain nyugtatta, és a lábán lévő fakó szőrt nyalogatta. Vastag szálú, drótszőre alatt viszketett a bőre. Harapdálni kezdte a jobb mellső lábát. Az éhség is egyre kínzóbban gyötörte, ezért még vadabbul marcangolt. Hegyes fogait a húsába fúrta. Miközben evett, meleg vére a száraz talajra folyt. Szelíden felnyalta a földről a vért, majd újult lendülettel habzsolt tovább. Addig mélyesztette a lábába a fogait, amíg azok csontot nem értek. Nagy szakértelemmel tisztította meg a fehér hengert. Néhány perc múlva a csont békében hevert előtte. A bal mellső láb következett. Miután két csaknem egyforma henger hevert a földön, az állat figyelme a hátsó lábak felé fordult. A kutya teste izmos volt és hajlékony, megerőltetés nélkül férhetett hozzá a hátsó végtagokhoz. Gyorsan, undor nélkül dolgozott. A szőrt is lenyelte. Fél órával később már négy csont hevert a büszke kutya előtt. Az állat törzsén lévő csonkokból a talajra szivárgott a vér. A kutya a földre hajtotta a fejét, és jóllakottan, nagyokat pislogva nézte a négy vakítóan fehér csontot. Mind az övé volt, és mert elásnia a csontokat már úgysem volt mivel, a zsákmány örökre az övé is maradt.
Hernyák Zsóka
9. erőszakosak önmaguk személye ellen – A Pokol hetedik körében középen nem csak az öngyilkosok vannak, de a szerencsejátékosok is akik saját javaikat pusztították el. A lelkek növényekké váltak, sűrű, tüskés, majdnem áthatolhatatlan bozótost alkotnak, amit a Hárpiák tépnek, csonkolnak. A megsérült növényekből vér bugyog.