– Neve?
– Barát Margitka.
– Margit. Margitka név nincsen.
– Magának nincs.
– Mikor és hol született?
– Pontosan tudja. Most mondom el ötödjére.
– Ezt vegyem úgy, hogy nem működik együtt?
– Vegye, ahogyan akarja. Adjon egy cigit.
– Kérem?
– Mikor levette a bilincset a kezemről, éreztem a szakállából áradó dohányszagot. Ráadásul izzadt a tenyere, száraz a szája széle, amit néha harapdál… Akkor ad egy cigit?
– Itt tilos a dohányzás.
– Maga mindig ilyen szabálykövető?
– Maga nem?
– Bizonyos tekintetben a szabályok megszegése is egy szabálykövetés.
– Amennyiben?
– Amennyiben nem döglünk bele.
– Miért ölte meg a férjét?
– Ez miért annyira fontos? Itt vagyok. Én tettem. Miért nem a bűnözőket üldözi? Ott az a sok korrupt szar. Bankárok, gengszterek, csalók, politikusok, papok meg ateisták. Válogasson. Miért az én időmet rabolja? Tényleg nincsen jobb dolga?
– Az ön férje az én dolgom.
– Időpocsékolás. Meghalt.
– Nem meghalt. Maga ölte meg.
– Részletkérdés.
– Huszonkét késszúrás. Kettő a nyak jobb oldalán, kettő a balon. Egy a jobb szemébe, egy a bal szemébe, egy a koponya tetejét érte. A szívét három helyen szúrta át. A gyomor és az ágyék közötti részen egyetlen belső szerv sem maradt ép. A férje nem egyszerűen elvérzett, hanem Az összes nedv kifolyt belőle. Én húsz éve vagyok rendőr, de ilyen brutalitást még sosem láttam. Miért tette?
– Huszonkét késszúrás, de csak tízet sorolt fel. Maga vagy magasról tesz a részletekre, vagy csak egy link majom, akinek a gyerekszobáját mindig az anyja vágta patentra, mert maga képtelen volt a makulátlan rendre. Kicsit maszatolt ugyan, de a végén minden egy nagy fiókba került. Képtelen szelektálni. Reménykedik, hogy egyszer még kelleni fog az a csomagolópapír amiben kapta a legót, vagy, hogy jó lesz még az eltört izébizé. Fogadni merek, hogy mindig az exeire gondol, miközben a jelenlegit dugja. Nyomozó, maga nincsen jelen a saját életében.
– Térjünk vissza a férjére. Miért tette?
– A falak halkan suttogtak. Én közelebb mentem, egyre közelebb, míg teljesen eggyé váltam a lakással. Láttam magunkat kívülről, az egész életünket, ami nem volt szép látvány. Beledohosodtunk egymásba. Semmi levegő, semmi napfény, csak két valami, ami még ad magáról némi életjelet. A férjem pedig unos-untalan csak valami látszat dolgot tett, valami kis aprót, de a nagy egészhez sohasem volt köze.
Hiányzott belőle a katarzis lehetősége. Nem lépte át a határait. Olyan volt, mint egy szappanopera. Tele volt szarul játszott mondatokkal, műkönnyekkel, műmosollyal és úgy tűnt, hogy sohasem lesz vége.
– De vége lett.
– Remélem a halálban legalább rájött.
– Mire?
– A férjem azt hitte, hogy az élet egy olyan ajándékdoboz, ami rengeteg csomagolópapírba van elrejtve, hogy majd a legvégén ott lesz egy kicsiny aranydobozban egy ragyogó valami.
– És nem?
– Nem. Az élet maga a doboz is, de a csomagolás is és az is, ami benne van. Az élet a csomagolás lehántása is. Egyszerű. Most már rágyújthat.
Varga Imre
fotó: Icsu Renáta