Aki utazni szeret, annak általában nincs lelke. Mert akinek lelke van, az nem tud elszakadni. Márpedig az utazás nem más, mint szorongani a ránk váró bizonytalan jövőtől, majd elszakadni az átélt élményektől.
Ezt már akkor magyarázta, amikor a nedves homokon bukdácsoltak, és a táj inkább tűnt valami posztapokaliptikus roncstelepnek, mint idillikus nyaralóhelynek. A hullámok részegek voltak, az itt lakó munkások habzottak, a magas házak ugráltak, a homok a parton szipákolt, és nem volt a környéken se vendéglő, se kocsma.
Mivel ragaszkodtál ahhoz, mondta − mintha csak kitalálta volna a másik gondolatait −, hogy kedvező legyen az ár. A hely olyan, mint az angol irodalom − védelmezte a választását –, nyilvánvalóan a marketingje sokkal jobb, mint maga a valóság. De mi nem esünk kétségbe.
Itt minden nyomasztóan kellemes. Az anyatermészet még egy óriáskígyót is partra vetett. Van óriáskígyó a luxus üdülőhelyeken? De az is lehet, hogy ez nem egy túlméretezett hormonzavaros hüllő, hanem valaki idecsinált a partra.
Képzelje el – hadovált –, mekkora lehet az illető – legyen bármi is –, aki ilyen hatalmas dolgot képes hátrahagyni. Ilyesmit sem látni a turistaparadicsomokban! Ő úgy véli, csakis maga a végtelen univerzum piszkíthatott ide.
És igen, ő nagyon jól tudja, hogy a másik irtózik a víztől és a vízparttól, mivel ez a halálra emlékezteti. És minden egyes itt eltöltött éjszaka azt fogja álmodni: csónakon siklik át az életből a másvilágra, miközben hallja a révész beteges krákogását a Sztüx folyó partjáról. Pedig a halál nem más, mint utazás: nem tudjuk, mi vár ránk, viszont ott, ahova kerülünk, már nem kell elszakadnunk semmitől. Meg kell tanulnunk leküzdeni a félelmeinket! Főleg akkor, ha mindez napi huszonöt euróért van.
Én szeretek utazni – motyogta a parton.
Magyary Ágnes
fotó: Barbay Csaba