Amennyiben valaki feltenné nekem a kérdést, miszerint: „Taxi bá! Magát mi zavarta leginkább eddig az életben? És most ne arra gondoljon, amikor megcsípte egy bögöly, miközben lángost majszolt és sört kortyolt a vízparton üldögélve egy szál gatyában. Hanem valami másra. Egy illékony, de keserű érzésre, amit sohasem akart átélni. Amitől úgy érezte, hogy vége lesz a világnak. Valami mély, sötét, pusztítót, például, mint a jó ebédhez szól a nóta, vagy egy prédikáló munkásőr a templom előtt. Volt ilyen?”
Na, akkor én azt mondanám: mindig zavart, ha megmondták, miről mit gondoljak. Az is zavart, ha utasítottak rá, hogy legyek szíves így vagy úgy viselkedni, és nem kértek, mert a kérés szívből jön és nem az ökölből. Az utóbbitól véres lesz az ember vizelete, leszakad a veséje, eltörik a bordája, elfelejti az anyja nevét. Viszont szíves kéréstől az embernek valamennyi foga a saját szájában marad, és nem a lopott pénzből épült disznóól szaros padlóján hever az amúgy is csak műfogsora, amire azért volt szükség, mert a tanácselnök zabigyereke öt pálinka után egy bronz Lenin szoborral helyet csinált neki.
Az is zavart, ha arra gondoltam, hogy egyszer meghalnak a szüleim. Olyankor keserű lett a nyál a számban.
Féltem a veszteségtől, ha az ügyetlen pincér kilöttyintette a sörömet. Vagy ha egy félig szívott cigit kellett elpöccintenem a Blahán, csak mert végre jött a hetes busz, s mivel a várakozás is veszteség, felszálltam rá. A Keleti pályaudvarig lent tudtam tartani a füstöt a tüdőmben. Tehát a veszteség érzése minimalizálható, vagy így vagy úgy. Ha az ember filozofikus beállítottságú, képes magát meggyőzni valami lopott gondolattal, idézettel, vagy ismer valakit, aki végig ment az El Caminon, s az visszajelölte őt a közösségi oldalon. Amennyiben az ember inkább ösztöneinek a rabja, a veszteség marad, mint hörgőben a cigifüst, vagy csak átrohan vele egyik kocsmából a másikba. Néha parkokban alszik a szabad ég alatt, néha pedig sokcsillagos szállodákban. Van úgy, hogy szakít magának egy darab kartont, az alatt melegszik, s van úgy, hogy egy szakítással takarózik, mert attól a nőtől kirázza a hideg. Nincs arany fokozatú traumám, vagy ezüstérmes fóbiám, mert én egy nagyon egyszerű ember vagyok, aki most is csak magában beszél, és nem rangsorolja a neurózisait, de azt hiszem, az zavart leginkább, hogy soha sem kérdezték meg tőlem, hogy a Taxi bá, az miért Taxi bá?
Varga Imre
fotó: Talán Miklós