Ahogy nézegettem, egyre ocsmányabbnak találtam. Betegesen vigyorgott, mintha lépre akarna csalni, suta metszőfogai pedig akkorák voltak, hogy egy kisebb bivalyt is leölhetett volna velük. De a szeme volt a legrosszabb. Kerek volt és hatalmas, mint a formába ütött tükörtojás. Bármilyen ocsmány és aránytalan is volt a fej, nem tudtam levenni a szemem a szeméről. Kicsit szédültem is, és a hatalmas pupillája volt az egyetlen biztos pont, amiben a tekintetemet megakaszthattam. A gigászi
fej egy zsinóron függött, és attól tartottam, ha ez a zsinór elszakad, vagy kicsúszik az izzadt tenyérből, a fej elrepül, és én végleg szem elől tévesztem az iszonytató pupillákat. A fej ekkor lengedezni kezdett, és én együtt dülöngéltem vele. Mikor már majdnem elvesztettem az egyensúlyom, a tekintetemet gyorsan leszegtem. De az aszfalt is ringott, a résekből kinövő fűcsomók, pedig mint az olajos spagetti-tészták táncoltak kaotikusan a szélben. Kétségbeesetten kutattam a tekintetemmel egy mozdulatlan pont után. De ilyen sehol nem akadt. Úgy tűnt, a világ körülöttem lévő részét egy hatalmas mosógép centrifugálja éppen. A lábamat sem találtam már, és a testem is eltűnt, közvetlenül a fejem alatt csak egy izzadt tenyeret láttam, ami kétségbeesetten markol egy csúszós, fehér zsinórt.
Hernyák Zsóka
fotó: M. Schmidt János