Este van. A kislányom szekál: jelmez kell neki. Holnap délutánra. Saját készítésű. Sellő. Aludni küldöm. Reggelre kész lesz – mondom. Napi tíz órát dolgozom egy héten hatszor. Egyedül nevelem. „Apuka” lépett. Eltűnt belőlem minden, ami anno értelmet adott mindennek – mondja. Nem dugunk, nem térdelek elé heti háromszor, nem vagyok már nő számára – teszi hozzá. Ő pedig így nem tud férfi lenni. Hála a jó égnek a titkárnőjében talál némi vigaszt, ha értelmet nem is – sóhajtja mint egy kövér légtornász. Migrénem van, és minimálbérem. Refluxom és lakáshitelem. Fájó gerincem, fizikai munkám, gyulladt arcbőröm, szívdobogásom, a hajam fénytelen, mint egy elégetett szerelmes levél. Önbizalomból mindig felmentésem volt. Nekikezdek a jelmeznek. Annyit tudok a sellőkről, hogy baromira esetlenek a betonon. Pont mint én. Összekötözöm a lábaimat. Ez egy partra vetett sellő jelmeze lesz, ha tetszik ennek a kis majomnak, ha nem, jobb ha ideje korán megtanulja a játékszabályokat. Kopognak. Nincsen kedvem kibogzoni a lábaimat. Fogom az ollót, és csípőtől lenyisszantom a felsőtestemet. Nem vérzek, nincsen hozzá kedvem. Odakúszom az ajtóhoz, megkérdem, ki az. Én vagyok! Kinyitom az ajtót, ott áll a férjem, egy kupac bőrönd közepén, kezében egy csokor virág, és egy sellőjelmez. Azt kérdi: Mit csinálsz? Pont úgy kérdezi, mint akinek egy perce van hátra az életéből, tele van felesleges reménnyel. Kicsit rekedt, mint apám Trabantja a Mátrába menet, és ugyanolyan koszos fehér színű az arca is. Nézzük egymást. Én arra gondolok, hogyha nem szólal meg egy percen belül, akkor visszakúszom az ollóért és a combjába vágom, aztán felkúszom az ágyékán keresztül a nyakáig, megcsókolom és a szívébe vágom. A negyvenkettedik másodpercben elvakkantotta magát: Bocsáss meg! Egy fasz voltam. Egy fasz vagyok. Bólintottam, hogy igaza van. Tényleg egy fasz. És a combjába vágtam az ollót, amin megkapaszkodtam, felhúztam magam egészen az ajkáig és megcsókoltam. Reggelre kész volt mindenkinek a jelmeze.
Varga Imre
fotó: Icsu Renáta