Elrejtette a burka, mintha nem léteznének belső szervei. A felnyitott test látványa mindig kijózanító, kivéve, ha orvos az ember, akkor még benne is felejtheti a szerszámát. Egy aprószemű hálón nézett keresztül, minden, amit látott, pixelekre esett szét, pedig otthon, ahol a falakat húzta fel magára, miután utcai uniformisából előcsusszant, a pontszerűséget éleslátás váltotta fel. Úgy képzelte, hogy ezt a férfit még felszeleteli, azután a lomtárba dobja. A képszerkesztő élete ilyen. Megkopasztotta a csirkét, azután széttette combjait. A szárnyak meg mehetnek a levesbe, gondolta. Szúrópróbaszerűen válogatott a lehetséges személyazonosságok közül, mintha egy webáruházban nézelődne, egyikre-másikra rákattant, betette kosarába, majd kitörölte onnan, mígnem teljesen behálózták az asszociációk. Egy táncoló női nemi szerv, kámzsás őre az ezeregyéjszakának, nyíló nagyajkak folklórja: seherezádé, rezeda, egy szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából. Anyám! Nagymama! Dédi! Ősembernők! Emlőn utazik az emlék. Lágy bevonatú időkapszulában a hatóanyagok, a pixelek, az aprószemű háló, vagy épp a szemeknek kihagyott nyílás. Voyeur vagy fogoly? Mindenki csupa nézés, akár a méz, úgy ragad a látványhoz. Lepkegyűjtő áldozat, felcsavart orsóin a létgépezetnek, szemcse, szemafor, jelzés, tiltás. Ich ging in Maske aus. Félredöntött fejjel vizsgálta a monitoron, ahogyan a vágy sötétsége a hús világiasságával párosodik. Látta, ahogy a csimpánzok makogva előugráltak a kólaautomatából a minap az egyetemen, a háta mögül, és ahogy azok az ostoba, ordenáré dáliák fojtogatták a projektort, amivel a professzor épp a mélypont ünnepélyét szerette volna kivetíteni, de csak imbolygott a katedra szélén. Próbálta beállítani a fényerőt és a kontrasztot. Az igazságot azonban mindig kitakarta.
Horváth Eve
fotó: Syporca Whandal