Kilenc éves, kilenc hónapos és három napos voltam. Egy őszi reggelen, apám berontott a gyerekszobámba, és miután átjutott a lego elemekből telepített apalassító csapdasoron, mellém ült és annyit mondott. – „A Nagypapa haldoklik.” Fogtam a húgom gyapjú fókáját, elsöpörtem apám lábai elől a legó vágóhidat, majd megszorítottam a kezét és elindultam az ajtó felé. Anyám a nappaliban várt, kezében sapka, sál, kabát, és egy tartalék fülvédő, meleg zokni, impregnált bakancs, a húgom már fel volt öltöztetve, gondolom ezért nem láttam az előző két órában. Apám bólintott anyámnak, ami azt jelentette, minden rendben, a gyerek már eléggé érett ahhoz, hogy ne kelljen angyalkás hülyeségekkel átvágni, és ezzel egy időben anyám elkönyvelt magának egy jó pontot, a na ugye, megmondtam, hogy nem buzi csak azért mert érzékeny mappába. Nagyapám, aki apám apja, öt percnyire lakott tőlünk. Gyalog mentünk hozzá. Felhős, nyálkás délután volt, néhány szomszéd sajnálkozó szemgödréből fény derengett, az öröm fénye, hogy ők ma még túlélnek legalább egy embert. Nem pont így lett. Nagyapám kapujában türelmetlenül várt a Halál. Egyik cigit szívta a másik után, izzadt a tenyere, másodpercenként az óráját nézte, és egyfolytában azt ismételgette, hogy „édesfaszom Palikám”. Nagyapámat Pálnak hívták, nagyon kivételes esetben engedte, hogy Palikázzák, de gondolom ez egy kivételes eset volt. A Halál nagyon megörült nekünk, és minden udvarias felvezetés nélkül elmondta, hogy a papa kibaszik vele és az egész világgal, hogyha rövid időn belül nem fog meghalni, mert Ő addig innen nem mehet tovább, amíg „édesfaszom Palikám” előtt le nem pereg élete filmje. Úgyhogy leszünk szívesek segíteni neki, és a papát jobb belátásra bírni, mert míg ő itt dekkol a kádár-kocka kapujában, a világ túlnépesedik, ugyanis a tempó az igen feszes, ami az élet és halál ciklusát illeti, hála ennek a sok szar gyógyszernek. Mi meg nem segítettünk, úgyhogy az elmúlt száz évet itt töltöttük nagyapám ágya mellett. A testünkről a bőr, a hús és egyéb járulékos életformák eltűntek, csak a csontvázunk maradt, viszont a szomszédok szemgödrében még mindig van némi fény, és nagyapám is nézheti élete filmjét, amiben száznegyvenkétezer hatszáztizenkét alkalommal csókolta meg nagyanyámat, ezerszer ölelte magához apámat, és a gyerekszobát négy alkalommal glettelte le bal kézzel, ami igazán nagy teljesítmény egy jobbkezes embertől. Úgy tíz évvel ezelőtt megkérdeztem tőle, hogy mit vár attól, hogy pillanatról pillanatra nézi végig az életét, mire ő annyit felelt, hogy: – „Semmit, Tökikém. Én egyszerűen szerettem élni”.
Varga Imre
fotó: Syporca Whandal