Micsoda undorító féreg vagy te, Mosztovics Kovács Gergely! Vagy inkább mondjam úgy, mint a főnökeink? Hogy Emmkovács? Nem! Nem a nyomulásod zavar, hanem az, ahogy kihúzod magad a munkából, miközben másokat basztatsz, megmondod a tutit, sózod az agyakat, a szalagmunkások meg nyögnek a hosszú talpalástól, bőrük a gumikesztyűn át eresedik a sok zöldségtől, gyümölcstől, ami a konzervbe kerül, és alig várják az ebédszünetet, hogy végre leülhessenek.
A raktárosok meg? Legszívesebben bevernék az orrodat, amikor náluk okoskodsz, hogy mit hogyan és hová, miközben nem te pakolsz, és nem is te adod ki az árut. Aztán a gyártósorról kihívod a Terit. Igen, mindketten vérnyomásosok vagytok, meg a koleszterin… persze, gyógyteát inni munkaidőben, közben a budiban smároltok, a hatvanéves Jucika – akinek a fönökök elnézik, hogy néha kiszalad a sorról – csak áll az ajtó előtt, párszor kopog, aztán leesik neki, hogy már megint ti… és vonszolja magát tovább, fel az emeletre, az irodisták vécéjéig. A csapatod közben elcseszi a válogatást, bekerül a konzervbe a sok slotyka, és csak hallanád, mit mondanak a Terire az asszonyok a soron a háta mögött…
Mindezek után még van képed odaállni az irodistákhoz az excelben nyomtatott táblázataiddal, kimutatásaiddal, tolod őket a főnök arcába, asztalára, és nagyban bólogatsz, hogy igen, csapatmunka, csaaapatmunkaaa! Aztán úgy beszélsz a munkásokkal a soron, mint a kutyával, még velem is, a karbantartóval, mintha a főnököm lennél! Hát nem! Te nem vagy a fölöttesem, egyenrangúak vagyunk, baszod! Hiába neveztek ki tegnap, és most akkora vagy, mint egy ház, az arcod fenn hordod a magasban és el se férsz a konzervgyár udvarán, akkor is megmondom neked, hogy egy tetű vagy, Emmkovács, vagy akármi is lett belőled mostanában!
Ürmös Attila
fotó: Aknay Csaba