Ég mindenem, de bírnom kell. Valójában a fulladással küzdök épp, de a koordináció még így is nagyon fontos. A lábam combtőből mozog, a lábszár ostorszerűen csap, a lábfej leszorít. Bár nem vagyok egy balettos, azért igyekszem. A kézfej a haladási irányra merőleges, ujjak zárva, semmi sem szivároghat át, hisz az veszteség lenne. A tolás hosszan, a csípőig tart. „Nem veszed ki előbb, mert lenyomlak! Csak csapkodsz ott, mint hal a szatyorban! Semmire nem leszel így elég!” „Engedelmével, most halnék meg, Laci bá!” Ezt persze nem lehetett mondani, mert elhaló hangomat elnyelte volna a klóros bugyogás. De hagyjuk a múltat, menjünk tovább, ez már az utolsó húsz! Jobb váll kiemel, könyök magasan megy előre, bal váll a fülhöz tapad. Inkább adnál egy búvárpalackot, te, értem őrjöngő tömeg! Ó, stadionom, ó nemzetem! Hát érted teszem! De nyugalom! Tartsd a ritmust, csak minden harmadikra fordulni oldalt! Most a bal kéz húz, pedig nem kapaszkodik semmibe igazán. Elsiklik a mellkas, aztán a has alatt, újra le, csípőig. A létezés is fáj, de már látom azt a csodálatos csempézett falat! Itt már nem lehet feladni, pedig elég lenne csak úgy abbahagyni mindent hirtelen. Felnézni, belemosolyogni a kamerába, helló, mama, itt a fiad. Teleszívni a tüdőt, aztán lebegni kicsit, körbeszagolni. Jéé, ilyen illatú egy vébédöntő? Mindenem ezt akarja, csak én nem. Már visszafelé számolom a csapásokat, még hat, öt, és innét nincs több levegő, se gondolat. Még húzd! Húzd! Megint a jobb, a bal, most újra a jobb. És most nyúlni! Nyúlni előre, amennyire csak lehet. Nőni tíz centit, vagy tizenegyet. Minden tag, csont, izom, minden sejt csak egy picivel, ha lehetne hosszabb! Még van esélyem. Csilloghat az az érem! Ha nem vágtam volna le a körmöm reggel, de így is… Talpon a lelátó! Már csak egy centi, fél, micsoda benyúlás, és itt a döntő győzteseeee!
– Tomikám, mi itt öt perc múlva készen vagyunk, és mehetünk ebédelni. Te hogy állsz?
– Hm… Öööö… Rendben, Laci bá! Még ezt a tömítést visszaigazítom, ha elérem valahogy, és én is kész vagyok. Margitka csomagolt, Laci bá?
– Ő csomagolt, de főznöm nekem kellett. Tomikám, siess már, olyan éhes vagyok, ég mindenem.
Nagygyörgy Zoltán
fotó: Hegedűs Ákos