Béklyó

Ez itt a legelső fotó, ami a kezembe került. Robi lelkesen csüng Olga nénin, aki még a vízben is vasalt blúzban, kifogástalan konttyal és kalapban áll. Nem tudom levenni a szemem arról a másik, kétségbeesett tekintettel kapaszkodót kereső fiúról, aztán megint Robit nézem, és most először látom, Olga néni valójában őt sem ölelte át.
Olga néni minden helyzetben nyugodt maradt, hozzá nem értek fel a plebs meggondolatlan érzelmi kitörései, és ez igaz volt a gyerekek túlfűtött reakcióira is. Családjában ő volt az, aki az arisztokrata felmenők történeteit és megmaradt ereklyéit kötelességtudóan őrizte, ápolta, mindenki más messze szakadt már a régmúlt idők emlékeitől.
Olga néni egyszer azzal lepte meg környezetét, hogy bejelentette, örökbefogadásra készül. Célja az volt, hogy nemes cselekedetként megmentsen egy lelket. Szeretett volna valami jót tenni a nemzetért, ezt tanulta szüleitől és nagyszüleitől is, akik még elég vagyonnal rendelkeztek ahhoz, hogy ez a jótett többek közt pénzbeli adományozást jelentsen. Neki viszont már más sors jutott, a megmaradt antik családi tulajdont pedig mégsem tehette pénzzé. Így hát, elment megnézni az árvákat. Mivel Olga néni emberségesnek tartotta magát, mikor kiderült, hogy az ötéves Robinak van egy hatéves testvére is az intézetben, úgy döntött, jöjjön akkor mind a kettő.
Jótevőnk olyan kedvesen és finom modorban beszélt hozzánk, mint addig soha, senki, és hamarosan már drága ruhákban elit iskolákba járatott minket, zenét és nyelveket tanultunk, és minden este ugyanabban az időpontban vacsoráztunk. A közös étkezések alkalmával gyakran elmesélt valami „rangon aluli” esetet, amit aznap hallott vagy olvasott, ezeken keresztül tanított minket a nép egyszerű gyermekeinek primitív szokásairól. Sosem mulasztotta el megemlíteni, hogy mi is hordozzuk sejtjeinkben ezt a hozzáállást, úgyhogy mindig legyünk nagyon éberek. Mi pedig igyekeztünk.
Olga néni százkét évesen halt meg. Zavartan ültünk öcsémmel a hagyatéki tárgyaláson, a közjegyző ránk tekintett, aztán vissza a papírra, és folytatta. „Biztos vagyok benne, drága Róbert és Dániel, hogy megértitek, a család megmaradt antik tárgyait és a régi villát csak a vérszerinti örökösökre hagyhatnám. Mivel az oldalági leszármazottaimat viszont nem érdeklik a szellemek, ahogy kedvesen mondani szokták, így a villából múzeum lesz, melynek igazgatásáról csatolt dokumentumban rendelkezem. Jó fiúk vagytok, mindig szorgalmasak voltatok, de sajnos van, amin az én áldozatos munkám, és a ti szerény igyekezetetek sem változtathat. Minden jót drágáim, legyetek mindig úriemberek! A ti szerető Olga nénitek.” Miután  meghallgattuk a végrendeletet, átadtak nekünk egy-egy selyempapírba csomagolt dobozt, benne régi fotókkal. Nos, merre mész?, kérdezte tőlem Robi, mikor kiléptünk a hivatal ajtaján és egy pillanatra megálltunk a félhomályos, nagypolgári lépcsőházban. Mosolygott, pont úgy, ahogy Olga nénitől tanulta. Én meg a kis fényképes dobozban kutattam valami egyértelmű után.

Virág Krisztina
fotó: Hegedűs Ákos