Hajnalhasadáskor, amikor szinte teljes a sötétség, a Szamos nyugodt és csábítóan halovány. A vízből még sugárzik az éjszaka hűvössége, sötétnek és mélynek tetszik, csak egy-egy korai, áttörő napsugár rajzol gyenge, világosszürke sávokat az éjszínű vízbe.
Ilyenkor, nyáron, mocsaras szélű, lomha kis patak csupán, mely becsorog az erdőbe. Belép a fák közé, amelyek reá borulnak, betakarják és a magukévá teszik. A barnás-szürkés víz kitaszítja magából a fényt, majd feketévé válik. Itt minden pontosan az, aminek látszik. Az erdő nem tűri meg magában a kétértelműséget.
Bekerít, ad egy lélegzetet az égből és a fényből, majd újra bekerít. A rendszertelenség megnyugtató rendszerében. Akár a dominó, amelyben a lerakás sorrendje sosem ismétlődik, mégis érezzük benne azt a megnyugtató szervezettséget, ami alapján megértjük, a véletlennek is megvannak a maga keretei és korlátai. Az előreláthatatlan is kordában tartható bizonyos törvények alapján. A fű meghátrál és átadja helyét a föld buborékjainak, a gombáknak. A páfrány visszacsavarodik a földbe, ott, ahol nem éri napfény. A rothadó levelek szőnyege oda vezet, ahol a bükk törzsét csigavonalban fonja körbe a taplólépcsők sűrű sora.
Nem hiszek Istenben. Nem vagyok rá büszke, de nem tudok mit tenni a természetem ellen. Már meg kellett volna érkeznie az elmúlás és halálra való készülődés kapcsán, ahogyan az szokás, de egyelőre várat magára. De ilyenkor, amikor még visszafojtják trillájukat a madarak, de már ott rezeg a levelek
között a kitörni készülő hangzavar, amikor a harmat otthagyja csillogó ujjlenyomatát a leveleken, amin egy röpke pillanatra felszikrázik egy vakító csillag, hogy aztán a nedvesség illanásával kihunyjon…, kételkedem hitetlenségemben.
Novák Zsüliet
fotó: Varga Imre