apámban élete végén rikácsoltak
a csontok, borostája zuzmótelep,
nadrágszárán aljnövényzet bújt ki,
a fák barbár nyelvén mormogott,
karjai, mint piszkos ágak, lógtak a
törzs mellett, lengette az éthordót.
megint egy avarszínű ingben, borzasan
állt az udvaron – fakopáncsnak görbe karó,
már a füstszűrőt szívta. átvette mamától
az ételt, és ahogy kifordult a kertből, fel-
támadt a szél, akkor visszanézett, mintha
egy lerázott fészekért terhelné felelősség,
aztán a kocsma felé indult, göcsörtösen,
nyomában őzlábgombák nőttek
Fotó: M. Schmidt János