vártam rád azon a teraszon a könyvheti sátrak mellett ahonnan
megléptünk egy rövid órára én a kiadómtól te a családodtól
de elvesztettük egymást a nagy nyüzsgésben: engem egy kedves
ismerős tartott fel te pedig egyszerűen elsétáltál mellettünk
ültem aztán ott vagy kétórányit az elegáns bézs napernyő alatt
a szürke műrattan székben míg egyszerre rádöbbentem a jóvá-
tehetetlen mulasztás keserves fájdalmával élesen belém vágó
csalódottsággal hogy ez : ez örökre elmúlt – ez már soha nem lesz
és nem tudok többé emiatt nem kétségbeesni hiszen ez – ez annyira
magától értetődő volt ha semmi de ez – tényleg biztos: ha csak előbb
köszönök el az ismerőstől akivel semmi fontos dolgom nem volt
vagy ha hátrafordulok épp mikor csüggő fejjel ellépdelsz mögöttem
ha egyszer majd mindent ezt akkor sem fogom tudni megbocsájtani
magamnak: ez a semmiség nevetséges de mintha minden veszteségnél
nagyobbat ütne rajtam ez az egy ez az egyetlen elmulasztott óra amit
a te drága alig-maradt illékony idődből még együtt lehetett volna –
együtt kellett volna töltenünk
Falcsik Mari
fotó: Hegedűs Ákos