A végtelen adattárolás korában, mintha egyre nagyobb területet takarna be a felejtés. Miért jegyeznénk meg bármit is, ha mindent feljegyezhetünk? Ráadásul a hatékonyság és gyorsaság jegyében felszámoljuk az időt és a teret, ám az emlékezet így bajba kerül, hiszen ezekhez a dimenziókhoz kötött. Nem történeteink, inkább csak egymásra rakódott villanásaink vannak, mert minden egy pillanat alatt történik.
Az itt sorakozó 36 bejegyzésben a Halszájoptika Felejtés című alkotói folyamatának eredményei láthatók. Maga a folyamat 2022 februárjában indult, ekkor kapták meg az alkotók az alant olvasható esszéfélét. Az anyagok begyűjtése után, a nyári napforduló tájékán lumenprint eljárással hívtuk elő a képeket, vagyis kinyomtattunk 18 x 24 centiméteres negatív fóliákat, amiket fotópapírokra rögzítettünk, és kiraktuk egy mezőre 4-5 órára, hogy a magasan járó Nap fénye hívja elő őket. Mikor ezzel végeztünk, a fotókat nem fixáltuk, mint rendesen szokás, csak elraktuk őket egy sötétkamrába. Szeptember 2-án kaptak újra szerepet, amikor kikerültek a Kispont galéria falára, hogy aztán ott két héten keresztül a természetes fény hatására tovább exponálódjanak, egészen a posztokban látható állapotig. A kiállításmegnyitón Szolnoki Rita Borzoj és Talán Miklós performansza volt látható, amely Orpheus a „művész” elmerülését mutatta be a Léthé habjaiban Weöres Sándor szövegeire támaszkodva. A tárlaton szerepet kaptak a beérkezett rövidprózák és versek is, amelyek a kihelyezett tv-k képernyőin töredeztek szét, és tűntek el három perces videókban Varga Imre zenéjére. A Felejtés utolsó stációja a képek elégetése volt szeptember 23-án, az őszi napfordulókor. Az egész folyamatról videodokumentáció készül.
A posztokban 18 fotográfus 52 képe és ugyanennyi író, költő 21 alkotása böngészhető és hasonlítható össze önmagával, hiszen az oldalakon az eredeti fotográfiák, és az exponálódott lumenprint kópiáik egyszerre láthatók, míg a szövegek szétesése figyelemmel kísérhető a videókban.
Képek
A Fehér Vera
Bakos Zoltán
Baksai József
Budavári Csaba
Csikós Attila
Hegedűs Ákos/morpho
Icsu Renáta
Jásdi András
Kántor János
Köböl Vera
Móricz Sabján Simon
Nagy M. Hedvig
Nagy Zopán
Syporca Wandhal
Szegedi Varga Zsuzsanna
Szolnoki Rita Borzoj
Talán Miklós
Varga Imre
Írások
Áfra János
Baján Simon Lázár
Bak Zsófia
Brenner Zoltán
Csikós Attila
Erdődy Kristóf
Falcsik Mari
Hartay Csaba
Horváth Eve
Kerényi Tamás
Kulin Borbála
Litván Ádám
Magyary Ágnes
Murányi Zita
Novák Zsüliet
Szamosvári Bence
Tomaji Attila
Triceps
Vasas Tamás
A felejtés jelentőségéről
A felejtés mélyen átszövi személyes és közösségi életünket, mint az univerzumot a sötét anyag, úgy tartja össze történetünket, azt, ami lényegében vagyunk. Nem az emlékezés ellentéte, sokkal inkább része. Miközben harcban állnak egymással, egyúttal egy rendszert is alkotnak.
Már Platón azon aggódott, hogy az írás elsorvasztja az emlékezetet. Kíváncsi lennék, hogy mit szólt volna a könyvnyomtatáshoz és a jelenlegi adattároló kapacitáshoz. Ahogy az írás terjedésével és a könyvek megjelenésével megváltozott az, hogy mire kell és mire nem kell emlékeznünk, úgy a technikai, információs, tudományos robbanás is változtat az emlékezés és felejtés rendszerén. Alapvető a kérdés, hogy hogyan teszi ezt. Mit tartunk meg és mit dobunk ki akkor, amikor szinte minden emlékünk csinos mappákban hever valamelyik alkönyvtár mélyén egy felhőben? Mi a rangja az emlékezésnek a végtelenül görgethető felületetek korában?
Mérhetetlen tömegek jutottak ahhoz a kiváltsághoz, hogy rövid idő alatt bárhová megérkezzenek, milliárdok rendelkeznek azzal az eszközzel, melynek révén a világ tudásának nagy része azonnal elérhető, a világban az emberi átlagéletkor az orvostudomány fejlődésének köszönhetően egyre növekszik.
Ha van pénzünk, a technikai robbanásnak köszönhetően pár óra alatt Londonban vagy New Yorkban lehetünk, de ha esetleg nem lenne, akkor virtuálisan egyik pillanatban a British Museumban, a másikban pedig akár Angkor Watban barangolhatunk. Másodpercek alatt fizethetünk olyan áruért, ami a világ másik felén van, hogy pár nap múlva a küszöbünk előtt landoljon. Ha úgy tetszik, megszüntetjük a teret és az időt a gyorsaság és hatékonyság jegyében, és ez elvezet a felejtés birodalmába, mert elvesznek viszonyítási pontjaink. Történetünk nem folyamattá, sokkal inkább pillanatok sorozatává válik.
Az információs forradalomnak köszönhetően minden lépésünk és adatunk valamiképp tárolódik, vagyis elvileg teljesen sértetlen formában, bármikor előhívható. A közösségi oldalak algoritmusai összes apró rezdülésünket vizsgálják és tárolják, hogy csak olyat adjanak, amit szeretünk, hogy minél hosszabb ideig belefeledkezhessünk a személyre szabott hírfolyamba. A követhetetlen ütemben ránk zúduló napi információ mennyisége miatt azonban nagy az esély, hogy a fontos vagy releváns adatok elvesszenek a zajban. Telefonjainkat a tervezett elévülésnek engedelmeskedve pár évente cseréljük (mint ahogy számos más tárgyunkat is), mert már nem kompatibilisek a mai technológiával, az új modellek pedig olyan tárhelyeket és egyéb szórakoztató adatrögzítő funkciókat kínálnak, amikre nem is gondoltuk, hogy szükségünk van. Már többnyire csak közvetítőkön keresztül látjuk a valóságot, amire ráerősített a pandémia. A bezártság eltörölte fontos pillanatainkat, ünnepeinket, szürkévé, jelzőpontok nélkülivé tette az időt, a társas élmények ritkulása pedig a családi és a kollektív emlékezet széttöredezésével jár. A különböző közösségek túlnyomórészben a virtualitásban működnek, saját eredettörténettel és beszédmóddal, ám ezek jellemzően elszigetelten és egymást nem értve léteznek.
A közös alapok elfelejtődnek, elsorvad a belátásra való képesség, megjelenik a törlés kultúrája, ami sokszor fundamentalista elszántsággal, a bármilyen szempontból oda nem illőt a felejtés kútjába ereszt. Természetesen erre a folyamatra készséggel rácsatlakozik a politika, mint ahogy arra is, ahogy az információs robbanásban egyrészről feloldódnak, másrészről lelepleződnek és hiteltelenné válnak azok az intézmények, amik akár évszázadokon keresztül kijelölték az emlékezés és a felejtés színtereit. Az elit nyilvánvaló okokból – különösen rendszerváltások környékén – erősen érdekelt a múlt át- és lefestésében, a tömeg politikai emlékezetének természete meg közismert.
Jellemző az emlékezés presztízsére, hogy ma a korszerű iskolákban nem elsősorban adatokat, hanem az azokhoz való hozzáférés módszereit oktatják, hiszen azt, hogy mikor volt az azincourt-i csata bármikor megnézhetjük. Ezzel összefüggésben a klasszikus műveltség tekintélye igencsak megkopott, felesleges jártassággá vált, helyét a jövőbe tekintő adaptációs képesség vette át. Így jártak az öregek emlékei is, hiszen életstratégiáik már végképp nem érvényesek ebben a szempillantás alatt változó világban.
Tragikus párhuzam, hogy a idősek tapasztalatainak elértéktelenedésével együtt a demenciában szenvedők aránya gyorsuló ütemben nő az öregedő európai társadalomban, mely folyamatot a covid megjelenése csak felgyorsította. Ma az unióban a 60 év felettiek 26 százaléka szenved valamilyen öregkori elbutulást okozó betegségben. Ha ilyen sok család küszködik a kórral, könnyen belátható, hogy ez össztársadalmi probléma. A jelenségnek a pontos okairól még csak feltételezések vannak, ám az ilyen állapot költői válasz arra, hogy mi maradjon a memóriájában annak, akinek sok szempontból fabatkát sem érnek a bölcsességei.
A technika már évtizedek óta egyre nagyobb szeletét uralja életünknek számos jótéteményével, és azzal, hogy átlép téren és időn, és leveszi vállunkról az emlékezés terhét. Ez utóbbi azért nyugtalanító, mert szembesülve a klímakatasztrófával, ha lakhatónak akarjuk a bolygót megőrizni, új, nagy, nemzeteken átívelő történeteket kell kialakítani magunknak, ám ezek hiányában sürgős vállalkozásunk mérhetetlen tudásunk ellenére lehetetlenné válik.
Haynal Ákos