Csirkét vágni még az anyám tanított meg kislánykoromban. Először jó szorosan összekötözöd a lábait egy madzaggal, hogy ne tudjon elszaladni. Aztán föllógatod valahová, hogy könnyebb legyen kifolyatni a vérét. Ha ezzel megvagy, egyetlen határozott mozdulattal átvágod a torkát. Amíg vergődik, tartod erősen a fejét, hogy ne spricceljen szerteszét a vére, meg úgy egyébként is könnyebb összegyűjteni egy tálkába. Ha a tálka megtelt, félreteszed. Mire végzel a kopasztással, a belezéssel és a darabolással, megalvad, jó lesz a pörköltbe. Ne dobj ki semmit, még a beleket se. A kutya majd megeszi. Jól emlékszem minden szavára.
Fogtam egy kötelet és összekötöztem a lábait. Szorosan, ahogy az anyám tanította. Ahhoz túlságosan dagadt volt, hogy csak úgy föllógassam valahová, ezért összekötöztem a kezeit is. Meg se moccant. Behoztam a fürdőszobából a borotváját. Amikor a nyakára illesztettem a pengét, eszembe jutott, hogy valami még hiányzik. Benyúltam az ágy alá, de az éjjeli edény már megint csordultig volt a pálinkaszagú hányásával. Kimentem az udvarra, hogy belöttyintsem a disznóknak.
Mire visszaértem, kezdett magához térni, ezért ráültem a mellkasára, és egyetlen határozott mozdulattal átvágtam a torkát. Amíg vergődött, egyik kezemmel a fejét tartottam erősen, a másikkal a bűzölgő éjjeli edényt, nehogy a vérével bemocskolja a hitvesi ágyat.
Miközben a csendőrökre vártam, óránként húztam egy csíkot a vérével a hálószobánk üvegablakára. Így legalább nem ment kárba semmi. Mire ideérnek, szerintem a maradék is megalvad.
Ferdinánd Zoltán
fotó: Icsu Renáta