Fölébredt és dübörögve száguldott be retináján az élet megannyi információja. Egy üvegszilánkon gellert kapott napsugár éppen a szemében igyekezett egyre nagyobb vakfoltot égetni, ezért megfontoltan a hátára fordult, aminek következtében az arcáról a fülébe indult meg a bor, amiben eddig feküdt. De nem volt ez a nap sem rosszabb, mint a többi.
Hat teljes hete tartózkodott ebben az istenverte városban. Elment volna innen, de nem fárasztotta magát azzal, hogy kitalálja, hová. Ennek a helynek is általában csak estére jutott eszébe a neve, olyankor mindig meglepődött, hogy mégis ragadnak meg az agyában új információk. Egyetlen stabil pontja volt az elmúlt időnek. Minden hét legelső napján délután négykor bement a tizennyolcadik és hatvankettedik utca sarkán található kis hangversenyterembe, ahol eljátszotta mindazt, amit a világ legjobb zeneakadémiáin magába szívott. Eközben ült a széken az a semmilyen kis nő, fejét kissé hátradöntve cigarettázott. Ez a penészvirág eddig az összes virtuóz bemutatója után azt mondta, a héten nem léphet föl nála, de jövő hétfőn ismét meghallgatná. Önmaga számára is rejtély volt, miért nem felejtette el ezt az egész másodosztályú kócerájt. Talán mert ott volt az a vörös pultos a hosszú,
feszes combjaival, a bitangerős Black Russian koktéljaival. Vagy a tény, hogy máshol sem vár rá semmi. Nem idegesítette a koncertszervező érdektelensége. Bizonyos mértékben még szórakoztatta is. Persze akár meg is kérdezhette volna, mit hiányol a játékából, vagy mit szeretne hallani, de olyan kevés szórakozás jutott neki az elmúlt években. Most valaki minden hétfőn várja. Ezért már megéri maradni.
Novák Zsüliet
fotó: Varga Imre