Magyary Ágnes
A Labda
Nem tudom, megismert-e minket. A családját. Vagy, hogy tudta-e, hol van. A házban, ahol született. Mosolygott. Mint ahogy a zöldségesre vagy a postásra szoktunk. Leült a székre, mert azt mondták neki. Egy nő. Róla sem tudta, hogy ki ő. A felesége. Mindig ő mondta meg, mit csináljon. Ezt már megszokta. Ezért engedelmeskedett.
A beszélgetés elindult, de ő csak nézett maga elé. Nem érdekelte. Pislogott a semmibe, mint fészekből kiesett madárka. Az agyban szétestek az idegpályák, a gondolatok nem találták az egymáshoz vezető utat. Az emlékek leváltak a szavakról. A szavak szétestek szótagokra. A szótagokhoz nem párosult jelentés.
Aztán Szamóca odavitte neki a labdáját. Igazából mindenkinek odavitte, csak mások a diskurálással voltak elfoglalva, szegény kiskutya meg hiába házalt. Persze nem adta fel, mert a kutyaremény hal meg utoljára, és Szamóca nem az a fajta volt, akit letört volna a sorozatos visszautasítás.
Neki felcsillant a szeme. Elvette a labdát. A kutya rögtön izgalomba jött: vigyázz, kész… A labda elgurult. Rajt! Uzsgyi utána. Hohó! Itt végre játszópajtásra lelt a kiskutya. Gyorsan vissza a labdával, nehogy meggondolja magát az ügyfél! És lásd csodát: újból gurul a labda. Hahó! Boldogság az élet!
Ő is örült. Hogy ez a labda milyen remekül gurul! Hogy ez milyen jó játék! Hogy ez a kutya milyen jó társaság!
Róla sem tudja, hogy kicsoda. De egy kutyáról nem is kell tudni.
