Már a kapunál akkora sor állt, hogy rádöbbentem, kevés lesz a délelőtt, hogy bejussak. Az előttem állók arról beszéltek, hogy az előcsarnokon túl még többen vannak. Egye fene, gondoltam, most már úgysem fordulhatok vissza. Odaléptem a sorszámkiadó géphez és kutatni kezdtem a rám vonatkozó kategóriát, de elvesztem az alosztályok rengetegében. Kértem a biztonsági őrt, hogy segítsen. Lobogtattam neki a levelet, amit a postás hozott. Az őr összeráncolta homlokát, és úgy tett, mintha elolvasná.
– Biztos, hogy ide tartozik? – kérdezte.
– Azt írták, ide kell jönnöm: nyolcadik kerület, Golgota út.
– Maga leadta már a voksát?
– Hát, őszintén szólva még nem döntöttem.
– Akkor az utolsó menüpontot nyomja meg, a sorszáma nullával fog kezdődni, aztán figyelje a kijelzőt, Ha megjelenik a száma, akkor a pulthoz megy, ott majd megmondják, mi a besorolása.
– Besorolásom?
– Hát, hogy hova kerül majd végül.
Azzal sarkon fordult, és otthagyott.
Megnyomtam a képernyőt, kijött egy papírdarab, letéptem. Kerestem egy üres széket. Még jó, hogy hoztam magammal olvasnivalót, gondoltam, és előhúztam zsebemből a könyvemet. Már épp belemélyedtem volna, amikor a mellettem ülő srác felsóhajtott:
– Atyám, sorra kerülünk valaha?
– Remélem, nem fogunk itt ülni egész nap – bólogattam együttérzőn.
– Mit olvasol? – kérdezte.
– Albert Camus. Te?
– Vergilius – emelte meg a kezében lévő kötetet. Régi kiadás volt, kopott borítóval és szakadt gerinccel.
– Te is a választás miatt vagy itt? – kérdeztem.
– Nem. Én a barátnőm, Bea ügyében jöttem. Ő már valahol bent van.
Ekkor megszólalt az a bizonyos csilingelő hang, és a kijelzőn új szám jelent meg.
– 1321, ez az enyém, megyek is. Viszlát, haver!
Utánaszóltam:
– Van itt valahol mosdó?
– Az csak bent van, öregem – válaszolt, és elvegyült a sorban álló masszával.
Már azt sem tudom, mennyi idő telhetett el, mire sorra kerültem. A pulthoz léptem, ahol egy meghatározhatatlan korú nő szegezte rám izzó tekintetét.
– Tessék! – szólt ajkáról a keserű hang.
– Jó napot kívánok! Emiatt jöttem – mondtam, és átnyújtottam a postával kapott oldalakat. A nő átfutotta a sorokat, majd elkezdte püfölni az előtte kiszolgáltatottan heverő billentyűzetet. Pár perc múlva arca már egyetlen konstans fintorrá volt összeállva.
– Nem szerepel a névjegyzékben. Szavazott már? – szúrta belém tekintetét.
– Nem igazán – mondtam szemlesütve.
– Tehát nem. Akkor tessék visszamenni, és az utolsó előtti menüpontot megnyomni, a sorszáma kilenccel fog kezdődni, aztán figyelje a kijelzőt, ha megjelenik a száma, a kiadó ablaknál kérjen egy 66-os számú nyomtatványt. Azt töltse ki, és adja le ugyanott. Elbírálás után szólítani fogják, és megmondják, melyik sorszámot kell kérnie.
Visszabattyogtam a készülékhez, elvettem az újabb cetlimet, és kerestem egy üres széket. A kapuban álló sor, mintha semmit sem haladt volna előre, a körülöttem ülők meg csak sóhajtoztak, szuszogtak, cuppogtak, akár egy Ligeti kórusmű lassított felvétele. És még csak be sem jutottam, gondoltam magamban, majd vállat vontam, és elkezdtem újra a könyvet, amit már kétszer kiolvastam, amióta itt vagyok.
Baján Simon Lázár
Dante víziójában a pokol előterében a közönyösök tartózkodnak, akik döntést nem hoztak, nem csatlakoztak sehova, semmilyen ügyhöz. Büntetésül egy zászló után kell rohanniuk.