Én nem kamuzok! Az agy a mélyalvásba érve kikapcsol, az izmok ellazulnak, a garat záródik és paff! Nem kapsz levegőt. Aztán a halál előtti utolsó pillanatban felébredsz, fuldokolsz és rohansz a vécére, mert úgy érzed, szétdurran a húgyhólyagod. A betegség neve apnoé, de nem ez a fontos, hanem a szörnyű másfél perc, mely alatt az álomban 6-7 percet töltesz el. Minden valóságosnak tűnik. Emberekkel találkozol, olyanokkal, akiket ismersz, pedig sohasem láttátok egymást… de… nem hívsz meg egy sörre? Nem azt kérem, inkább a barnát, és üljünk ki, mert rá akarok gyújtani.
Itt jó lesz. Egészségedre! Szóval a tegnapi álmom nem hagy nyugodni. Város volt, négy-ötemeletes házakkal, az utcákon fák, autók, gyalogosok… Ja igen! Az égbolt. Szürke szósz, napfény alig. Aztán hirtelen görcsbe rándult a testem, látom a járdán többen is vonaglanak , az autók megállnak. Mintha egyszerre hallanál rendőrségi szirénát, futna áramütés a gerinceden, és émelyegnél. Közben egy hang a fejemben azt harsogta: „Figyelem! Beszivárgó!”
Pár másodpercig tartott, utána szédelegtem, majd betértem egy házba, fel a harmadikra. A belmagasságot 4-5 méterre saccoltam , úgy, ahogy mondod, mint a régi bérházakban, csakhogy ez új építésű volt. Nem tudom hogyan, de ismertem a járást, a lakásajtó félig nyitva, bent emberek, nyüzsgés, zsivaj. Az öltözékek elegánsak, komorak, mindenki barnában, szürkében. Azonnal feltűnt közöttük egy világos levendulaszínű ruhás férfi. Fiatal arca pufók volt, a ministránsruha-szerű köpenyen átsejlett hatalmas pocakja. Unott képpel ült egy faragott széken, a többiek áhítattal bámulták, ha szóltak hozzá, nagy tisztelettel tették.
– Egész jó kis buli – léptem hozzá derűsen.
– Buli? Nemsokára lángokban áll a belső szoba! De nevezzük csak bulinak. Úgy ennék egy kis joghurtos tejcsokoládét. Evett már ilyet?
– Hogyne. Az epres-joghurtost annyira nem kedvelem, inkább a simát. Szóval tűzijáték készül?
– Nem te vagy az a beszivárgó, akit keresnek? Még most is sajog a gerincem… Eh, inkább nem akarom tudni! Nem akarok én már tudni semmit!
– Pedig úgy látom, az emberek tisztelik önt.
– Igen, mert lehet, hogy nemsokára felszentelnek. Csak úgy érzem, ha tovább kutatok az összefüggések után, egy szép napon én is a belső szobában végzem. Mert nem stimmel valami a világban. Nézd ezeket az embereket. Átszellemült arccal, boldogan perzselődnek meg, ha az Őrző őket szólítja, ám ha valakire rámutatnál, hogy ellenség, azonnal felkoncolnák. Ez már nem Istenszeretet, csak düh és engedelmesség.
Megláttam az Őrzőt a belső szobában. Majd három méter magas teste sötét hamufelhőből és tűzből állt, szárnya volt, mint az angyaloknak, ám a feje torz, belül lángolt, akár a vörösen izzó szén a kályhában. Aztán forogni kezdett, láttam ahogy a testéből kicsapnak a lángok, és felemésztik a körülötte állókat. A külső szobában az emberek megriadtak.
– Ne ölj! Minden ember élete szent! Ezt mondja a tízparancsolat! – kiáltottam kétségbeesett dühvel.
– Ez, mi ez? Amit mondtál – kérdezte a levendularuhás.
– A tízparancsolat. Papnak készülsz és nem ismered?
– Ismerem, a nagyapám tanította. De ezt nálunk betiltották. A papát elvitték a kormány emberei – akkor még volt ilyen, hogy kormány –, soha többé nem láttuk. És nem sokkal azután, hogy betiltották a tízparancsolatot, meg az imákat, megjelentek az Őrzők. Először másik naprendszerből érkezőknek mondták őket, majd Isten követeinek, és most ők irányítanak mindent.
Érdekes volt, amit mondott, rajtam azonban annyira úrrá lett a pánik, hogy csak ismételgettem: „Ne ölj! Minden ember élete szent!” Egyre többen mondták velem, a ministránsruhás átvette a prímet, hangosak lettünk, a zsolozsma elérte az ördögfajzatot, és megszakadt a tüzes kör. Mindnyájan hallottuk fejünkben dühödt üvöltését: „Micsodaaaa?!” Aztán lángra lobbant és eltűnt.
Egy egyenruhás férfi rám mutatott: „Itt a beszivárgó! Kapjátok el!” A ministránsruhás közénk állt: „Nem bánthatjátok! Inkább tanuljátok meg ezt a két sort, úgy tűnik, elűzhetjük vele az Őrzőket.” Az emberek vitatkozni kezdetek, a testes srácnak volt annyi tekintélye, hogy a többség vele tartott, páran azonban elindultak felém, dulakodás támadt, azt gondoltam: „Mit keresek én itt?” Ekkor, mint valami VR szemüvegen át, a fejemben megjelent a vérző orrú csaj, ez a megkínzott Mona Lisa, akinek az arcát azóta sem tudom elfeledni. Közben a rendőr vagy mi kirántotta kardját, vészesen közeledett felém, szerencsére felébredtem. Az ilyen fulladós ébredéskor azt sem tudod hol vagy, csak kapkodod a levegőt.
– Ja, bocs! Mit is kérdeztél? Hogy meghaltam volna a valóságban, ha sikerül leszúrnia? Azért ezt a világot valóságnak hívni… hát, nem is tudom! Meghívnál még egy sörre?
Ürmös Attila
fotó: Syporca Whandal