Akkor már hónapok óta napi szinten ittam. Zsuzsa lelépett, szinte minden értékes cuccot elvitt a lakásból, egyedül csak a laptévét hagyta meg, nem is értem, miért pont azt. A parkettán fetrengve, vagy az egyetlen, macska szétkarmolta fotelben terpeszkedve pendrájvról szar sorozatokat bámultam, Panka, a húgom hozott nekem mindenféle filmeket, sorozatokat, horrorokat. A Midsommar lett a kedvencem, hatszor is megnéztem. Sokszor úgy volt, én is levetem magam valami szikláról, hiába nem vagyok öreg, csak negyvenhárom éves, bár tizenhat évesen vén faszoknak tartottuk a negyveneseket. Úgy éreztem, ha nem döglök meg addig, hetvenévesen is egy kamasz agya akar majd kitörni a fejemből. Mit lehet csinálni egy üres lakásban egyedül? Ittam a megmaradt pénzemből, és ha már jó félig voltam, elindultam valahová. Nem volt célja ezeknek a csavargásoknak, még talán startja sem, nem emlékszem tisztán arra, ahogyan felöltözöm. Vodkát ittam jéggel, meg mellé Hungária pezsgőt, rendesen meg tudott ütni, imádtam azt a lelazulást, amit az első deci vodka adott, lefolytam a fotelből. És akkor elindultam, mint mindig. Nem kellett volna részegen leszólítanom őket az utcán. Meg mertem volna esküdni, hogy a Tankcsapda tagjai. Ketten voltak csak, de úgy éreztem, ők a Tankcsapda. De csak csapda volt. Az egyik ment tovább, a másik megállt, visszafordult, és odajött hozzám. Mi van, kisköcsög? – kérdezte. Azt hittem, megüt. A társa is odajött hozzám utána. Mélyen a szemembe néztek, és azt mondták, fogunk mi még találkozni, és akkor nekem annyi. Pár hét múlva megint bepiálva róttam az utcákat. Valahogy ismét beléjük botlottam. Arra a két emberre most meg azt hittem, hogy ők a Kispál és a Borz. Megint leszólítottam őket. Mondtam nekik, hogy azért vörös a szemem, mert barlangban doboltam. Megálltak, összenéztek. Te, ez nem az a kisköcsög, aki a múlt héten is? De, bazmeg, ez az. Karon ragadtak és berángattak egy kapualjba. Ekkor már kezdtem józanodni az ijedtségtől. Fel a lépcsőn, majd belöktek egy lakásba, és rám zárták az ajtót. Talán le is ütöttek, mert ahogy magamhoz tértem, iszonyúan fájt a fejem. Elkezdtem botorkálni szobáról szobára. Bonyolult elrendezés volt, dupla szárnyú ajtókat tártam, és mindig volt új és újabb szoba. Amikor már kezdett ismerősen derengeni valami, hogy igen, itt már jártam, innen fogok tudni visszajutni a lépcsőházba, akkor megint újabb szobák jöttek, de a bejárati ajtó sehol. Feladtam. Elmagyaráztam magamnak, hogy hiába érek el a bejárati ajtóig, zárva lesz. Leültem egy kanapéra. Ekkor vettem észre, hogy az asztalon egy fecskendő van tűvel. Mellette kanál és gumikötél. Ezek heroinoznak? Haza akarok menni! – villant be. Csak az ablak marad, ki kell másznom az ablakon. Puha léptekkel odamerészkedtem az ablakhoz, lenéztem, és egy belső udvart pillantottam meg a második emeleti magasból. A két fazon ott állt lent, és betont kevertek. Nem vettek észre. Ki volt zsaluzva a tükör, mintha valami járdát betonoztak volna. Ekkor észrevettem, hogy friss betonnal vegyült emberi végtagokat borítanak bele a járdaalapba. Szőrös férfilábak és női kezek integettek felém a friss betonból. Ekkor mindketten megfordultak és felnéztek. Visszahőköltem. Késő volt, észrevettek. Pár perc múlva feljöttek. Higgadtan elmondták, hogy mától heroinista leszek, erőszakkal szúrják be, ha nem teszem meg magam. De nyugi, segítünk – mondták mosolyogva. Nem volt más választásom. A fekete hajú, vékonyabb megcsinálta a cuccot, átadta a tűt a másiknak. A mai napig nem tudom a nevüket, keveset beszéltek, egymáshoz alig szóltak. Add a kezed, na, úgy, normálisan, ne fossál! Lehet, ez lesz rögtön az aranylövésed – nevettek harsányan. Elkötötték a karomat, durr, a fekete hajú belém vágta a tűt, snitt, és egy börtöncellában ébredtem. A vád droghasználat és terjesztés, több rendbeli gyilkosság. A cellatársamnak hiába magyaráztam, hogy senkit sem öltem meg, és erőszakkal adták be nekem a drogot, és sosem terjesztettem, az csak röhögött. Tudod, picinyem, itt bajba fogsz kerülni, hogy nőket öltél meg, daraboltál fel, és betonalapba öntve akartad őket örökre eltüntetni. Nőket nem ölünk, ki fogunk csinálni, itt bent fogsz megdögleni. El lesz kapva a picsád, te beteg drogos, ha lenne halálbüntetés, már a siralomházban lennél. De ez is siralomház neked, garantálom, hogy az lesz. Ekkor vettem észre, hogy a cellatársam nekem nagyon ismerős. Te nem a Leukémia egyik gitárosa vagy? Micsoda? – fordult felém a nagydarab fazon. Ezért külön agyonverlek, te kis patkány, engem ne hasonlítgassál senkihez! Besötétedett. Kaját nem kapunk? – kérdeztem tőle, de már halkan horkolt. Meg kéne ölnöm, talán akkor nem tud megölni engem. De nem tudom, hogy kell embert ölni. Meg kell tanulnom ölni, különben engem ölnek meg, suttogtam. Felriadt és felém fordult. Kicsikém, pihend ki magad, reggel szeretkezni fogunk, akkor úgyis áll a farkam, majd beadom neked heroin helyett – kacsintott rám mosolyogva.
Hartay Csaba
fotó: Altnőder Emese
Dante szerint a pokol egyik felsőbb traktusában, a harmadik körön helyezkednek el a mértéktelen fogyasztók. Hideg, nehéz, állandó sűrű jégeső, mocskos hólé, sötét, bűzös föld várja itt a lelkeket. A latyakba süllyedt embereket Cerberus tépi, akik forgolódva próbálják védeni magukat a marásoktól.