Hetvenkét alkalommal mentünk vendégségbe a falu háziorvosához. Doktor Kovátshoz, t- vel és s-sel. Minden hónap kilencedikén, fizetésnap után, rokkantnyugdíj előtt, pontosan délután öt óra húszra vittük, amit vinni illett. Hőségben, esőben, hóban, fagyban. Anyámnak külön ruhatára volt ezen alkalmakra, közvetlen a színházba járós ruháknak fenntartott üres polc mellett, egy molymentes légüres térben tárolta őket. Jól állt neki minden, a színes, a rövid, a hosszú, a vasalt, a gyűrött, a virágos, a kötött, a rakott, mindenben gyönyörű volt, de a vendégségbe járós napokon viselt öltözetben egyszerre tűnt gyászolónak, elsőáldozónak, gazdagnak és szegénynek. Jól tájékozott asszony volt, járt neki a Burda, a Lakáskultúra, a Film Színház Muzsika, és a Népújság, ami csak a szalonnasütés előtti tűzgyújtásnál csalt némi örömöt az arcára. Apám sosem jött velünk a dokihoz, illetve, ahogyan ő fogalmazott „be nem teszem a lábamat ahhoz a diplomás faszhoz, aki halálba itta az anyámat”. A hivatalos verzió szerint: fractura colli femoris következtében fellépő trauma. Nagyanyám törékeny nő volt, a combcsontja mindenképpen, az orvos pedig túlságosan részeg volt ahhoz, hogy ne adagolja túl a morfint.
A doki megúszta, kimosdatták, papírja lett róla, hogy nem történt mulasztás, hátradőlt és várt, mint a muréna sziklák között. Ismerte apám belsejét, fekélyről fekélyre feltérképezte és tudta, hogy az a belülről szivárgó test nem kompatibilis egyik nyugati gyártósorral sem, fizikuma alkalmatlan arra, hogy építse a kapitalista mennyországot, és kellően makacs és büszke ahhoz, hogy szarjon az egészre, úgyhogy a muréna anyámra várt. Anyám pedig ment, és élt az apám gyomorfekélyében rejlő lehetőséggel. Az üzlet megköttetett. A dokinak pár oldal papírmunka, két telefon, nekünk pedig némi plusz pénz, és plusz kalória. Hetvenkét alkalom, alkalmanként húsz perc. Hetvenkét fehér boríték. A dokinak járt a fehér, mint Noénak a szárazföld esélye, hetvenkétszer egy kiló csigatészta, lehetőleg frissen fogott ragadozó hal, kedvence a süllő, de ha jó napja volt (értsd: sikerült másnaposnak maradnia), akkor a törpeharcsát is tonhalnak látta a Kováts doktor t-vel és s-sel. Ha még jobb napja volt, értsd sikerült másnaposnak maradnia és kellően vastag volt a boríték, akkor pedig intézte a rokkantságit, mint ózonlyuk a bőrrákot, és nem az ötven százalékot, hanem a kiszolgáltatottság Gucciját, hatvanhét százalékot, bizony. Minden alkalommal elkísértem anyámat. Általában olyan ruhát viseltem, amit bármilyen körülmények között le lehet enni vagy inni, szerencsére a doki ezeket a körülményeket mindig megteremtette. Nála ettem életemben először tiramisut, gundel palacsintát, ott ízleltem meg először a hanyatló nyugat aromáját, a kólát. Titokban minden alkalommal leharaptam két gumimaci fejét és visszacsempésztem a bonbonier üvegbe a csonka, átlátszó, édes, kis testeket. Én voltam az egyetlen gyerek a faluban, akinek a doki megengedte, hogy játsszon a számítógépén. Valószínűleg anyámon kívül senki nem vitte ilyen jellegű vendégségbe a gyerekét vagy csak útban voltam. Nem érdekelt. Az osztálytársaim gyakran voltak bunkók velem, főleg a téeszelnök ikrei. Volt, hogy jelzőkkel szögecselt verbális bunkójukkal próbálták utamat állni, de az érzés, hogy én vagyok az egyetlen, a kiválasztott a faluban, aki játszhat a Dungeonnal a doki házában, a mocskos pénzen vásárolt számítógépen, kellő erőt adott ahhoz, hogy úgy haladjak át a bunkó tekintetek erdején, mint és a bajon.
– Apád egy lúzer.
– És?
– Te is lúzer leszel.
– És?
– Nincsen kocsitok.
– És? – Nem tudsz fára mászni.
– És? – Nekünk van nyaralónk.
– És?
– Girnyó a tested.
– És?
Persze nem lehettem volna az egyetlen, ha apám gyomrában a nyálkahártya kellően épp, vagy, ha anyám nem görnyed esténként az asztal fölé, csigatésztát görgetve az ujjai alatt. És nem lehettem volna az egyetlen akkor sem, ha a Kováts doki t-vel és s-sel kicsit kisebb görény, vagy ha kevésbé mohó és nem szán pénzt számítógépre. Eltelt pár év és apámmal ellentétben én kezdtem kompatibilis lenni a kapitalizmussal. A tiramisu, a gundel palacsinta és a gumimaci egyre kevésbé érdekelt a vendégségben. A számítógépen már csak imitáltam a játékot, közben a szememmel a kitöltetlen igazolások helyét kerestem. A hetvenedik vendégség alkalmával megtudtam hol vannak. A hetvenegyedik vendégség után kitaláltam, hogyan szerezzem meg őket. A két alkalom között pedig kidolgoztam az üzleti tervet, hogyan hajtom uralmam alá a lógósokat, a dolgozat elől menekülőket, és a jó csajokat.
A hetvenkettedik alkalommal, Kováts doktor, t-vel és s-sel, feltűnően józanon várt minket, sőt egy nagy pohár víz volt előtte az asztalon, amit két másodperc alatt hajtott fel. Tudtuk, hogy baj van.
– Nézze, az van, hogy reformok lesznek, meg szigorúság is. Úgy tűnik, hogy két vagy három hónap múlva felülvizsgálják a férje ellátását. Nem csak az övét, mindenkiét. Szóval ne gondolja, hogy nekem bármi bajom van önökkel, de engem vesznek elő a következő évtől. Nem tudom tovább tartani a hátamat. A férje szerencsére még nincsen rossz bőrben, biztosan talál majd valamit, annyi most a lehetőség. Tudja, hogy megy ez. – mondta Kováts doktor, t-vel és s-sel.
– Igen doktor úr tudjuk. – vágtam a közepébe. Ön a markát tudja tartani, de a hátát nem. Most pedig azt várja, hogy érezzünk együtt magával, mert megbaszta az erősebb kutya. És ezt a kutyát nem Buksinak hívják, hanem politikának. Ez már az ön problémája. A harmatos remegős hangjából egy pillanatig arra következtettem, hogy maga azért józan mert apám vérképe nagyon rossz, hogy rákos vagy valami ehhez hasonló. Szerencsére maga ettől sokkal önzőbb, így az ön árulása nekem megkönnyebbülés. Végre odakerült ahová való. Egy nagy szarkupacba. Ráadásul a szar amiben van az jéghideg, és fagyos. Igaz ezért nincsen szaga sem, de ez az emésztetlen fagyos kupac lesz az ön helye az örökkévalóság után is. Lassan fog elszikkadni a teste a zsigereibe rejtett fehér borítékok körül, aztán a lelke is elszikkad, és végül lefagynak a reményei, mint a téeszelnök barackfájáról a virág idén tavasszal. De a maga szenvedésének nem lesz sohasem vége.
Érti? Sohasem.
Anyám megbökte a könyökömet, elindultunk kifelé.
A doki lehajtott fejjel kullogott utánunk, olyan volt, mint egy malac, amelyik tudja, hogy a vágóhídra sétál és csak annyit mondott – kamaszkor.
Gyorsan elértünk a kapuhoz, amit anyám egy nagyon határozott mozdulattal nyitott ki, majd vágott be magunk után. Haragos voltam, de megkönnyebbülést is éreztem. Anyám megölelt, közben éreztem a táskájában a csigatésztát és a süllő szagot. Attól a naptól kezdve az ölelés emléke segített át minden nehézségen, mint és a bajon, mint a bunkó ikrek esetében, akik kamaszkorukra sem lettek velem kedvesebbek, így aztán őket is
odaképzeltem a doki mellé, a szarkupacra.
Varga Imre
fotó: Komár Szabrina
26. vendégeik elárulói A Pokol legmélyebb, kilencedik körében befagyott tó található, amelyet a középen álló Lucifer denevérszárnyainak csapásai fagyaszt. A bűnösök nagy tömegben a tó jegébe fagyva szenvednek, ahogy maga Lucifer is. Nyakig a tóba fagytak, arcukat hátrafeszítik, sírnának, de nem tudnak, mert könnyeik maszkként rájuk fagytak, szemeiken jégfátyol.