Huszonkilencedjére áll be, egyik kezét csípőre téve, mögötte a hullámzó tenger, és az ezer színben pompázó naplemente. Amúgy is borzasztó megfelelési kényszeres, nem segíti a koncentrációt, hogy a szikla mögött várakozó 10-12 ember egyre hangosabban elégedetlenkedik. Elcseszi az egészet, addig húzza az időt, hogy kereshetünk majd valamit a tartalék képekből, hajtogatják. Különösen türelmetlen az a pár, akiknek ez lenne a bejelentés: közös fotó a naplementében, domborodó has sziluettjével. Holnap már nem jó, mennek a vízeséshez, de az inkább egy szexi poszt lesz, nem ilyen családi, anyaságos, apaságos, hanem olyan dögös, vízcseppek a bőrön, hajon, vágyakozó tekintet egymásra, talán még a meztelenség is belefér, meglátják, mi a reakció a pocaklakós fotóra, de így nem lesz ebből lófasz se, mire az a kurva lejön a szponzorestélyijében, elmennek a fények. A csoportosulás egymásnak idegen tagjai felváltva zsörtölődnek, de a várakozás hosszú percei alatt, a hasonló élethelyzet kicsit össze is hozza őket. Opinionleadernek lenni mégiscsak magányos műfaj, és folytonos versengés, szóval jó néha megélni, hogy mindnyájan az Univerzum gyermekeiként, Isten végtelen nagy szeretetében közösen állnak ezen a csodás tengerparton, és együtt gyűlölik azt a huszadrangú insta picsát, aki most végre, a harminckettedik kattintás után belenyugvón legyint a fotósnak, hogy rendben, mehetnek. Most mi jövünk, kiált fel a leendő anyuka, és kezeit tüntetően alig dudorodó hasára teszi, majd a szelfibotra támaszkodva, elszánt, vad tekintettel elindul a sziklán felfelé, utána a leendő büszke apa, csúszós papucsa miatti leplezett kétségbeeséssel. Kitalálták, hogy mezítláb lesznek a fotón, de valamiben azért fel is kell oda mászni, basszameg, ez a szikla meg marhára csúszik, a sós víz, az algák, nem jó se mezítláb, se a strandpapucsban, a kismama meg csak úgy repül a hormonok szárnyán, még elcsíphetnek némi bordós rózsaszínes szürkés árnyalatot, majd valami filterrel feldobják kicsit. De akkor a hosszú várakozás és stressz miatt felajzott csapatból egy emberként tör elő az artikulálatlan üvöltés, ami valami olyasmit akar jelenteni, hogy azt már nem, itt töltöttük az időt egész este, kell ma az a rohadt naplementés kép erről a szikláról, pontosan erről, mert ez a Boldogság Kilátó, minden követőnk tudja, hogy itt vagyunk, nem posztolhatunk a homokos strandról naplementét, és rohadtul nem fair hasat simogatni egy ilyen szituban, különben is, aki gyereket vár, miért nem néz magába, még meg sem született, de már eladja, másnak meg nem hagy egy percet sem egy fotóra, milyen anya az ilyen?! És elindul mindenki felfelé, másznak a sziklán az egyre sötétedő, de még vöröses fényekkel kecsegtető ég alatt, küzdve a csúszós algákkal és egymással, aki ezt elkattintja, az én leszek, határozzák el. Csakhogy valamiképp mégis egyszerre sikerül felérni. Ott tülekednek a Boldogság kilátón mindnyájan, hogyan lesz ebből jó fotó, nem lehet úgy állni, hogy ne lógjon be valamelyik félresikerült wannabe, gondolják, és közben már alig vannak fények, ez már csak sziluettes lesz, oké, de hogyan, és akkor hirtelen felkiált valaki: Gyerekek, csináljunk csoportképet, legyen ez olyan együttlevős poszt, értitek, lesznek plusz követők, és még jó üzenet is, barátságosságról, pont itt, szerintem különben elbasztuk, másra már nem lesz idő! Rendben, oké, jön az első reakció és aztán a többi, összetömörülnek, készül szelfi is, meg állványos fotó is, gyorsan, mosolyognak, egymásba karolnak, és megvan a feeling, hogy ez most jó, még a kismamának is megengedik, hogy előre állva szívecskét formáljon kezeiből, egész megható, hogy képesek összedolgozni, mégis csak ez a profizmus, meg az élet értelme. Oké, megvagyunk, akkor ugye beteggel mindenki mindenkit, hangzik a kérdés, igen, bólogatnak, aztán szétszélednek, kávézókba, drága vagy olcsó hotelszobákba, kinek-kinek pénztárcája szerint, és mennek a posztok. Hashtag boldogságkilátó, hashtag együttszeretetben, pötyögi a lány, aztán hasára pillant, hashtag babaváróparti, hashtag hajnaligmulattunk, hashtag hatcsillagos, írja. Valószerűtlenül nagy szempillái alól rápillant kedvesére, aki tátott szájjal horkol a kopott pokróccal letakart, nyikorgós duplaágy közepén, a halovány megvilágítású motelszobában, és nagyot sóhajtva leteszi a telefont. Egy pillanatra valami szomorúság suhan át rajta, de nem hagyja magát, és előveszi a jógamatracot az esti pilateshez.
Virág Krisztina
fotó: Köböl Vera
23. hazugok – A Pokol nyolcadik körében koncentrikus körben tíz szennyrovat található. A tizedik szennyrovat negyedik szegletében, a váltóláztól forró, mocsárszagú testük gőzölög, szomjúság gyötri őket.