Akkor már másfél éve jógáztam, magam sem tudom, miért. Várhattam valamit, talán, hogy majd megnyugszom. Hogy alvás helyett nem szorongok nők, hivatali ügyek és más kollégákkal folytatott kisstílű pozícióharcok miatt. Másfél éven át sokat gyakoroltam, nem linkeskedtem és nem apróztam el. Hiába mondták, itt nem a mennyiség meg a dinamikus fejlődés a lényeg, nem bírtam leállni. Hétről hétre újabb asana-kat gyakoroltam be, és mindtől vártam valami csodát. Ami persze nem jött. Tudtam a hidat, a kobrát, a sáskát, a nyulat, a tigrist, a lótuszt, a varjút, a sast és sok minden egyebet. Szálkás voltam és kitartó. Semmi sem fájt, mert a fájdalom a részemmé lett. És bármelyik pózt kitartottam elképzelhetetlen ideig. De minden hiábavaló volt, nem bírtam úrrá lenni a hajnal démonjain. Félúton, a tehénarc-ülés és a gémeskút-állás közt éreztem a megoldást, és ott volt még a sebzett páva, a rettegő őz, meg a guggoló kutya is. De a hosszú sikertelenség kezdte elvenni a kedvem a gyakorlástól. Belefásultam, megrogytam, a feladás határán hezitáltam, ráadásul fáradt voltam és folyton kialvatlan. A véletlen műve lehetett – persze utólag bármit belemagyarázhatunk –, hogy egy november végi szétesős házibulin, hajnali kettő körül, a konyhában egy lány annyit súgott a fülembe: fél szemére vak csiga. Nem estem zavarba, azonnal felvettem a pózt, és ki is egyensúlyoztam erősen slivovicás bódulatban. Aztán azt súgta: bozótban rejtőző piton. Nem sokkal később pedig azt, hogy: tisztára nedves a bugyim. Másnap hajnalban aludtam. És horkoltam. Mint egy napkeltéig kefélő medve. A jógát meg abbahagytam a fenébe.
Nagygyörgy Zoltán
fotó: Lantos Erzsébet