Z már vagy tíz perce nézett egy Nagy-Magyarország alakú hányást a lebetonozott patakparton, valahol a városon kívül, a külváros külvárosában, ahol az urbanizáció összes jele a beton és a hányás voltak.
Ez volt az a pontja a térnek és időnek, ahol a dolgok megszámlálhatók. Volt a patak és a partja, ami beton, ezen osztoztak Z és a revizionista gyomortartalom, továbbá a végtelen parlag, valamint a reménytelen, fény nélküli ég. Szegényes leltár egy márciusi reggelre.
Z türelmetlenül toporgott, fázva húzta fel gallérját, hogy a pusztaságon át-átrohanó sarkvidéki eredetű szél minél kevésbé találjon utat a kabátja alá. Tíz perc soknak tűnt, itt a világ végén, de a fele is pont öttel lett volna több a szükségesnél. Káromkodott halkan, majd hangosan. K-ra gondolt, aki ide rendelte, mert valami eszméletlenül fontosat akar mutatni, éppen itt, a semmi közepén, ahol a dolgoknak nem csupán a száma, de értelme is csekély.
A hullaszínű ég egyszerre életjeleket kezdett produkálni. Alacsony felhőkből lassú, ernyedt, hideg cseppek, mint hákettőó-zombik zuhantak alá, és loccsantak szét a talajon, hígítva sarat és hányást, duzzasztva patakot és mélabút, áztatva Z-t és azt a messze feltűnő, a patakpart cementjén közeledő alakot, aki minden remény szerint K kellett, hogy legyen.
Valóban K volt az. Jellegzetesen szaggatottan imbolygó járásáról már kilométerekről felismerhető volt, és midőn egyre közelebb szaggatva imbolyogta magát, a sejtés bizonyossággá lett. Fekete tengerészkabátja szakasztott olyan volt, mint Z-jé, és amiatt távolról olybá tűnhetett, mintha két vetési varjú adott volna egymásnak randevút a síkságon.
K a jelen lévő dolgok számosságát nem csupán önmagával szaporította. Hóna alatt cipelt valamit, de, hogy mit, azt Z abból a távolságból nem tudta egészen kivenni. Először azt gondolta, hogy bakelit lemez, talán egy Communards-borítót próbál meg kitépni K kezéből a jeges szélroham, de nem, annak mégis túl kicsi, akkor lehet, hogy újság lesz az? Nem, ez más. Keretezett poszter? Festmény lehet talán? De nem, egyik sem volt.
Z akkor sem akart hinni a szemének, amikor K már szinte előtte állt. K, a legjobb barátja, egy lehetetlen alak, és aki most minden bizonnyal azt fogja mondani, hogy: Z, kérlek, ezt a papírsárkányt neked hoztam születésnapodra.
És K megkönnyebbülten elmosolyodott, felderült a küldetéstudat terhétől komor arca, és azt mondta: Z, kérlek, ezt a papírsárkányt neked hoztam születésnapodra.
A születésnapi ajándék, túl azon, hogy meglehetősen késői, de leginkább piros volt, mint egy Communards-lemezborító, viszont nélkülözte annak összes eleganciáját, tulajdonképpen egy hurkapálcika, csomagolópapír és túl sok ragasztó nászából született rombusz volt. Az egyik sarkához rögzített piros krepp-papír farok hullámai törtek meg K hóna alatt, miközben az egész tákolmányt próbálta megvédeni a csepegő esőtől.
– Köszönöm, igazán nem kellett volna – mondta Z, majd átvette és szemlélni kezdte az ajándékát. Kész szerencse, hogy az ember élete csak igen ritkán függ papírsárkányoktól, mert ez itt, a kezében, nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek, hovatovább azt sem tudta elképzelni, hogy a funkciót, amit készítője, a lelkes K szánt neki, egyáltalán képes lesz-e betölteni. K egyik lábáról a másikra állva, látható izgatottsággal várt valamiféle reakcióra, vagy ítéletre, de leginkább dicséretre.
– Csodálatos darab, biztosan gyönyörű lesz, amikor felszáll – mondta végül Z a
szembetűnően röpképtelen alkotásra, amit K hálásan, pirulva nyugtázott.
– Próbáljuk ki! Reptessük meg! – lelkesedett fel a pozitív kritikán. Zsebéből vékony
zsinórból tekert gombolyagot húzott elő, amelynek mérete túlontúl optimistának tűnt a sárkány kondícióihoz képest. Visszavette Z-től az ajándékát, finom, de határozott mozdulattal csomót kötött a két hurkapálca találkozásánál, befejezve mintegy a művét, akár a cukrászmester, mikor az utolsó marcipán díszt helyezi el a tortán. A miskulanciát Z felé nyújtotta, jelezve, hogy az immár zsinórral ékesített sárkány felszállásra kész.
– Még sosem reptettem sárkányt. Mi lenne, ha megmutatnád, hogyan kell csinálni, aztán majd átveszem, ha már alaposan megfigyeltem a módszeredet – szabadkozott Z.
K egyetértően bólintott. Szakértő mozdulatokkal letekert pár méter madzagot a gombolyagról, lazán a bal kezébe hurkolta, a könnyebb kezelhetőség végett, jobbjában a sárkányt tartotta, úgy, hogy a zsineg megfeszült a két keze között. – Mindig feszesen kell tartani, kérlek – magyarázta a maga tanáros modorában. Szigorúan ügyelni kell rá, hogy ne lazuljon a zsineg. Akkor könnyen irányíthatod a sárkányt. Felfekszik a szélre, szinte kitépi magát a kezedből, de el nem szabad engedni, és tudni kell azt is, hogy meddig engedheted. Minél magasabbra száll, annál hosszabb a zsineg, és annál nagyobb az esélye, hogy irányíthatatlanná válik, csapkodni kezd és lezuhan.
K egyelőre csak annyi bizalmat szavazott a sárkányának, amennyit széttárt karjai lehetővé tettek. Arcát abba az irányba fordította, ahonnan a szelet remélte, és az nem isvárakoztatta soká. A patakon túli gaztenger lassan mozgásba lendült, látványosan meddő hullámokat vetett, ahogy egy újabb szélroham söpört felette. K mély levegőt vett, és a hulló esőben először lassan, majd lépteit egyre szaporázva futni kezdett a patak mentén, hogy a sebességgel arányos felhajtóerőt nyerjen Z születésnapi ajándékának számára. A sárkány először csak lógott, a futás ütemére ringatózott, majd egyszer csak mintha valami láthatatlan erő rántotta volna meg, megfeszítette pórázát, és egyre magasabbra emelkedett. K messzire sodródott, miközben azon ügyeskedett, hogy a sárkányt megfelelő szögben érje a szél. Egy kis idő múlva már egészen kicsi fekete ponttá zsugorodott, és látszólag semmi sem kötötte össze a lópokróc színű égen rohanó piros pöttyel. A fekete pont felől kiabálás hallatszott. – Gyere, Z! Gyorsan! – hallatszott K hangja. Mire Z futásnak eredt, és ahogy egyre közelebb ért, úgy K és a piros pötty elkezdték felvenni eredeti méretüket és alakjukat. K arcán kivehető volt a gyermeki elragadtatás, a sárkány minden várakozás ellenére pompásan teljesített, és előtűnt a gitárhúrként feszülő zsineg is.
Talán, ha tíz lépés választotta el őket, amikor Z észrevett egy furcsa villanást K tekintetében, majd a döbbent riadalmat is az arcán, és konstatálta, hogy barátja kezében nem délceleg már úgy a zsinór, mint pár pillanattal azelőtt. Rosszat sejtve fordult hátra, még pont időben ahhoz, hogy lássa, amint az esőtől szétázott, sötétpiros sárkány egy egyre gyorsuló ütemű kört leírva, egy kamikaze pilóta büszkeségével zuhan bele a mocskos patakba. Csomagolópapír teste foszlani kezdett a törött hurkapálcika vázról. Menthetetlenül és végleg elpusztult.
Z és K némán álltak, mintha emberi hamvakat szórtak volna éppen az imént a patakba. Egy perc fájdalmasan süket csönd után K ollót húzott elő kabátja belső zsebéből, és elvágta a kötelet, ami egészen addig még összekötötte az elpusztult sárkánnyal. A maradék gombolyagot és az ollót külön-külön zsebekbe tette el, majd Z-hez lépett.
– Szerintem menjünk, nagyon meg fogunk ázni – mondta. Z bólintott és elindultak abba az irányba, ahonnan K érkezett percekkel ezelőtt. Tempósan, egy szó nélkül gyalogoltak a patakpart betonján, és amikor elérték azt a helyet, ahol Z annyira fázósan várakozott az örökké pontatlan K-ra, és ahol közben a megszámlálható dolgok egyike, a felöklendezett gyomortartalom is volt, bár kiterjedése erősen csökkent az eső hatására.
– Nézd csak, Z! – törte meg a csendet K. Annak a hányásnak ott tisztára Magyarország alakja van!
– Valóban összement – nyugtázta magában Z. És a két barát megállás nélkül folytatta útját a város felé, miközben nagyon megáztak.
Aknay Csaba
fotó: Syporca Whandal