Nem hiszem, hogy tudta, mit csinál. Ő mindig valahogy más volt, nem érintették mindennapi gondok. Hol ábrándos gondolataiba, hol a körülötte zajló történések szemlélésébe merülve, ha pedig úgy tartotta kedve, aktív résztvevőként ismerkedett a világ belső és külső tartományaival. Sosem aggodalmaskodott, nem toporgott bizonytalanul. És úgy tűnt, nagyon tetszik neki, amit lát.
Nyári szünet volt, mi meg szokás szerint bandába verődve bóklásztunk a környékbeli réteken. Régi, összeszokott csapat volt, gyűjtöttük a hegeket meg a történeteket. Akkoriban Tündér Lala volt az egyetlen, aki már vezetett autót. Géza – aki sokat olvasott, mert író akart lenni – nevezte el Lajost Tündér Lalának. Azt mondta, Lala olyan, mint aki folyton láthatatlan tündérekkel, manókkal meg unikornissal az oldalán sétálgat.
Tehát Tündér Lala már ült kormánynál, nem árulta el, hol és hogyan, de tudta hogyan kell beindítani a motort, meg gázt adni, ilyenek. Legalábbis nagyon hihetően beszélt róla. Ígymikor a falun kívül bandukolva egyszer csak megláttuk, hogy Tóni bácsi autója megint az út szélén parkol, ő meg a közeli fa tövében horkol, házi szilvát ölelgetve, némán egymásra sandítottunk, és bepattantunk a Zsiguliba, mind a heten. Várakozva pislogtunk Tündér Lalára, aki a tőle megszokott leheletnyi félmosollyal lóbálta lábát és nyújtózkodott a pedálok felé, miközben laza eleganciával elfordította a zárban hagyott slusszkulcsot. Az autó rándult párat, aztán kicsit átlósan, de azért az úton maradva, igen lassan pöfögve elindultunk. Az első megilletődött pillanatok után mindannyian egyszerre kezdtünk lelkes kiabálásba, szaktudásunkat fitogtatva, ki a sebességváltó használatáról győzködte a sofőrt, ki azt tudta jobban, hogyan kéne fognia a kormányt, egy merő hangzavar és nyüzsgés volt a rozoga jármű belseje. Kívül meg füstölgött, veszettül, Tóni bácsi ugyanis, mint később kiderült, a szerelőt várva telepedett le az almafa alá. Gazdája mindenesetre eleinte gond nélkül hortyogott tovább, mi pedig döcögve, prüszkölve haladtunk az ellentétes oldali sekély árok irányába.
Amibe szépen bele is navigáltuk a járművet, így gurultunk, az út mentén. Addigra már nagyjából négyen kapaszkodtunk a kormányba, a kis Gergő meg a pedáloknál kuporogott, úgy tűnt, fél, s ezért a féket kereste.
Jót nevethettünk volna a végén. A nagy tülekedésben a kis Gergő fészkelődött lent, a vezetőülésen pedig akkor már ketten voltunk Lalával, és közben Géza is a hátunk mögül a kormányt fogta, az anyósülésen meg Gólya hajtogatta, hogy nem fér el rendesen, most már valahogy álljunk meg. És akkor, egyik pillanatról a másikra, menet közben kinyílt a sofőrajtó, a résen pedig kicsusszant Lala, Tündér Lala. Pár másodpercre rá a kis Gergő ráült a fékre, az autó pedig olyan hirtelen állt meg, hogy egy hatalmas kupacként, egymás hegyén-hátán találtuk magunkat az utastér elejében.
Mikor kikászálódtunk, még senki nem vette észre, hogy nem teljes a létszám. Aztán megláttuk a két kart a fűben, ahogy kilóg a Zsiguli alól. Hiába húztuk már ki a testet. Addigra Tóni bácsi is magához tért, szaladt felénk és rekedten ordibált, mi a hétszentségét csináltok már megint büdös kölkök, agyonverlek titeket.
Akkor nyáron úgy hallottam, Tóni kitolta az autóját a falu szélén nem messze az almafától, a fűre. Letakarta fehér ponyvával, és téglákat pakolt rá.
A következő évben, gondoltam, elmegyek, megnézem, de nem tettem. Mint ahogy az azt követő években sem. Azóta elmaradtak a vidéki nyarak, helyette jöttek a budapesti egyetemi évek, meg a munka, házasság, család.
De most valamelyik éjjel az autóval álmodtam. Hogy még mindig ott áll a mezőn, tégla nehezékekkel, fehér ponyvával. Mikor Ildinek, a feleségemnek, meséltem erről, azt mondta, az ő fejében olyan ez a kép, mintha valaki súlyokat pakolt volna a lepellel leborított szabadságra. Először gondolkodtam el azon, vajon miért nem mertem soha megnézni az öreg Tóni különös mementóját.
Talán attól féltem, nem lesz meg a válasz akkor sem. Akármeddig állok ott, asszociációkat, értelmet keresve, nem lesz meg a válasz arra, hogy tulajdonképpen miért történhetett ez meg velünk, azon a szikrázó, boldog nyári napon. Talán Tündér Lala azért volt mindig olyan különösen éteri, mert csak rövid időre jött el közénk? Én voltam az, aki a nagy tülekedésben, vállával kilökte őt?
És ha valójában én – ő vagyok?
Vajon lehetséges, hogy Gólya is ezt gondolta magáról, mikor tanácsadó cége csődje után Koh Tao szigetére költözött, és búcsúzóul feltett egy giccses, mezítlábas, tengerparti fotót a facebookra, ami fölé azt írta: „Mindenki bekaphatja. Újjászületés márpedig létezik.”?
Virág Krisztina
fotó:Aknay Csaba