– Ráncolta a szemöldökét – mondta az öreg Kovács –, határozottan a szemöldökét és minden kétséget kizáróan ráncolta.
Persze nem hittek neki, mert mégis csak egy vén bolond volt, aki anarchista könyvesboltot vezetett a templom mögötti sikátorban. Mondanom sem kell, abban a városban senki sem volt anarchista. Nem is nagyon tudták, hogyan kellene azt csinálni. Szóval nyilvánvalóan nem lehetett komolyan venni az öreg Kovács handabandázását, ráadásul mindenki tudta: sosem pártolta a városka tervét, és ott gáncsolta, ahol csak lehetett.
Pedig nagy szükség volt valami pompás tervre, mert a baj is nagy volt. Akkora, hogy a plébános szerint már csak a csoda segíthet.
– Kár – tette még hozzá –, hogy manapság a csodák kevésbé rentábilisak, ezért semmiképpen sem javasolnám Mária-kegyhely létrehozását. Ugyanis az emberek vallásos élményért már nem a templomba mennek.
A pragmatikus plébános – nem hiába áll Róma évezredek óta –, a népek új hitének a kultúrát tartotta, ezért javasolta: állítsanak szobrot a város híres szülöttjének.
– Ő itt született – magyarázta kegyeletteljes hangon –, legalábbis mindaddig itt született, amíg valaki be nem bizonyítja az ellenkezőjét. A városháza melletti kissé rozoga állapotban lévő barokk palotát még az Isten is arra teremtette, hogy egy világhíres zeneszerző szülőháza legyen.
Az öreg Kovács már csak elvi alapon is, de ellenezte a csuhás ötletét. Az ő véleményére azonban nem sokat adtak, így aztán elkészült a híres zeneszerző szobra, amint átszellemülten vezényli a leghíresebb operáját. Szemöldökráncolás nélkül.
Igaz, később Emmi néni is azt mondta, hogy ahányszor a miséről jön, ő úgy látja, a szobor tipeg-topog. Erről már nem óhajtottak hangosan véleményt nyilvánítani, de ő sem számított a legszavahihetőbb személynek, mivel egyszer állítólag megjelent neki a Szűzanya, egy másik alkalommal, megesküdött Szent Antalra, hogy a plébános maga az Antikrisztus, mivel látta kilógni a patás lábakat a reverenda alól. Az öreg Kovács bőszen bólogatott, mert bár ő nem éppen ezeket a szavakat használta volna a csuhás jellemzésére, de teljes mértékben egyetértett.
Viszont egy nap beütött a ménkő. A szobor tagadhatatlanul elmozdult. Az átszellemült vezénylés helyett csapzottan, bohókásan félrecsúszott nadrágban és félregombolt kabátban hadonászott, na nem a pálcájával, hanem a kardjával. Mint valami kisnemes, aki éppen lekéste a XVIII. század legfontosabb csatáját féktelen tobzódása miatt, és azért, mert sosem tudott mértéket tartani a részegeskedésben.
– Ez egy természeti katasztrófa – konstatálta a plébános ‒, maga az apokalipszis. Hogy fognak így jönni a turisták?!
– A híres anarchista, Cipriano Mera, azt mondta Madrid ostrománál… – próbálkozott helyes ideológiai irányba tolni az emberek merkantilista megszállottságát az öreg Kovács, de nem volt ideje befejezni a megkezdett mondatot.
– Ez itt egyenes út a gazdasági összeomláshoz – zárta rövidre az elméleti vitát a plébános. De ezzel még nem volt vége, mert két hét múlva a tiszteletlen szobor flegmán fityiszt mutatott az egész városnak, három hétre rá pedig letolta a nadrágját, és a csupasz hátsóját mutogatta a nézelődőknek.
– Carpe diem – összegezte a plébános a helyzetet –, nincs mese, át kell nyergelünk a
katasztrófaturizmusra.
Magyary Ágnes
fotó: Nagy Zopán