Nagy slukkot szív cigarettájából, mélyen letüdőzi, pofazacskóit, mint egy trombitás, felfújja, majd hangos sóhajtással kiereszti a füstöt. Beburkol minket a gomolygás, taszít, mégis bevonz, a világa része lettem. Felém hajol, vastag esztéká szemüvegét orra hegyén pihenteti, fölötte tekint rám, lapátfogai előttem csattognak, miközben ezt mondja: „Lehetne egy kérésem?” Tudom, hogy ez alatt valójában azonnal végrehajtandó parancsot ért.
– Mi lenne az? – és remegő ujjai között vibráló parazsat fixálom. Megnéznéd a postaládát? – vigyora egyszerre fenyeget és könyörög.
Már régóta nem hajlandó kimozdulni, hang- és fényérzékeny, megijesztik a motorok
felhördülései, a kiabálás, a rikító színek, a kavargó tömeg, így a lakáson kívüli teendők rám hárulnak. Nem szívesen csinálom, de hát naponta egyszer enni ad, alhatok a kanapéján, ami ugyan gerinctájon rohadtul nyom, de volt ennél már rosszabb is.
A felettünk lakó már jó ideje eteti a madarakat, a szürkék csak hangosak, a kicsik színesek is, hamar odaszoktak, hajnalban kopognak, kaparnak a bádogpárkányon. Birtokvédelmi eljárás. Úgy volt vele, hogy ugyan kevés indoka volt arra, hogy elindítsa, viszont semmi, hogy ne tegye meg. Részemről meg nincs a kifejezésnek olyan pontja, ami ne töltene el valami bizonytalan félelemmel. A magam módján szabotálom. Nem adom fel a leveleket, rosszul töltöm ki az ajánlott cetliket, de hát ez sem folytatható a végtelenségig, egy idő után gyanús lennék. Szóval most már tényleg ott lapulhat a válasz, a Hivatal minden bizonnyal igazságot osztott. Lebattyogok a kanyargó, konyhaszagú cselédlépcsőn, kifeszegetem a zöld postaláda görbült ajtaját, kiveszem amit ott találok. Nem bontom fel, végül is nem az én ügyem, nem rám tartozik. Szótlanul nyújtom át a hosszúkás borítékot, próbálok a lehető legsemlegesebb maradni, megtartani őt abban az illúzióban, hogy egyetértek vele, hűségem töretlen. A Hivatal válaszlevele rövid, tömör, semmitmondó. Kifutottunk az időből, így már érdemben nem tudnak dönteni. Egy pillanatra megérzem a számban a szabotázs édeskés, füstös ízét.
Haynal Ákos
kép: Hirman Csaba