Tudom, unalmas, én is unom, de ez a relativitás örök téma marad. Történt ugyanis pár hete, hogy sinkanzennel utaztam. Azzal a roppant sebes, angolnaszerű vonattal, ami Japán elnyújtott szigetén söpör végig háromszázzal, olyan elemi hangerővel, mint egy sirályszárny suhogása. Indulás előtt még a magyar utazó elvárásának megfelelő sebességmámorra készültem, miközben az agyam majd elfolyósodik, a gyomorom pedig bejárja teljes hasüregemet, de a várakozást messze alulmúlta a valóság. Csak bambultam ki az ablakon, és azt figyeltem, szinte minden ugyanolyan, csak kicsit arrébb tolódott a viszonyítási pont. Hiszen ami közel van, az továbbra is gyors, ami távolabb esik, az lassú maradt. De ahogy itthon szaladnak alattunk a talpfák, Japánban úgy húz el mellettünk valamivel arrébb a póznák sora. Ami itt a póznák ritmusa, az ott a falu széle. Ami nekünk a falu széle, az nekik a víztorony. És ami nálunk a víztorony cammogása, az Japánban a Fuji havas csúcsa, ahogy a messzeségben bandukol. Tehát a Fujit leszámítva a lényeg ugyanaz. A közeli gyors, a távoli lassú. Akkor meg minek az a nagy rohanás? Lomha a kocsid? Nézz csak az útpadkára, és megkapod a ferrári-érzést! Ha ez sem elég, csak sétálj úgy el egy házfal mellett, hogy közben hozzá nyomod az orrod. Rögtön érezni fogod a sebességet, sőt szeretnél inkább megállni. Az persze igaz, hogy őrült mozgáselméletünk tézisei mellett fékezhetetlenül rohan el a világ. S amíg ezt elolvastad, a sinkanzen már Dunakeszinél jár, te pedig a Nyugatiban azt várod, hogy a váci személy tíz perc késéssel betolasson a kilences vágányra. Már csak tíz perc.
Nagygyörgy Zoltán
fotó: morpho