Sosem feledem apád utolsó szívdobbanását. A mai napig a fejemben zeng az a tökéletes csend. Nagyon jó érzés. Olyan, mint neked a víz alatt. Sőt, mint neked az alatt a víz alatt, aminek a partján napozik anyád, a kedvesed, a testvéred, a gyerekei és az apjuk. És ez nem fontossági sorrend. A csendre minden élő vágyik. Én is csupán ezt akartam. Ő is ezt akarta. Szóval, lépjünk túl ezen az egészen, és egyezzünk ki egy döntetlenben. Én sem nyertem, és te sem vesztettél. Tudom, az én számból furán hangzik, hogy nézd a dolgok jó oldalát, hiszen ha megnézzük a híváslistámat, Pestis, Sáskajárás – bár az nem az én ötletem volt –, Tűzvész és Vízözön – őket olcsóbb flottában hívni –, Világháború egy és Világháború kettő. Szóval tény, hogy a te szemszögedből egy geci vagyok, de hidd el, hogy ami veled történik, az több, mint egy kontroll cé kontroll vé. Persze nem vagy kiválasztott, senki sem az, még Ő sem, pedig neki van földi helytartója is. Te az a pocakos, kopaszodó, derékfájós, kicsit lusta srác vagy, aki az indulatait sörrel kezeli, a sört Unicummal, aztán hallgatja a gyerekkorát a jutúbról. Semmi gond ezzel, a fontos, hogy mit írsz be a keresőbe. Én, akkor, hajnali öthuszonhétkor apádra kerestem, akinek olyan volt az utolsó szívdobbanása, mint egy beszt of a hatvanas évekből. Egyetlen mély hangban benne volt minden, ami szar volt, ami pont jó, és ami csodálatos lesz.
Varga Imre
fotó: Syporca Whandal